Álljunk oda a mi megváltó Krisztusunk színe elé (10)! Az ő színe előtt mondhatunk néhány gyógyító összegzést a mai igeszakaszra tekintve. A konfliktusok mögött mindig a gonosz áll, aki mindent szétdobál, rászed bennünket. Ezért soha ne arra haragudjunk, akivel konfliktusunk van, mert nem test és vér ellen tusakodunk (Ef 6,12). De ez a tény nem ment fel bennünket az alól, hogy magunkon kezdjük az önvizsgálatot, mégpedig az Úr színe előtt, hogy eljussunk a bűnbánatig, a bűnvallásig és a bűnbocsánatig. Ez a folyamat kegyelmi állapot, és az egyetlen megoldás. Ebbe a kegyelembe kapaszkodva mondjuk ki, ne a másikra várjunk ezzel! Mi kezdjük meg a bűnbánatot: gondoljuk meg, mi terhel bennünket – nem a másikat, hanem bennünket, hogy idáig jutottak a dolgok. Aki azonban bűnvallást tesz, annak bocsássunk meg. Valljuk meg, hogy nem tudunk megbocsátani! Ez súlyos bűnünk. Emlegetjük a megbocsátás fontosságát, de nem tudjuk elengedni a sérelmeinket, így emésztjük egymást.

2Sám 15,24–37.

94. zsoltár

Isten Igéjét meghamisíthatjuk, ha akként szólunk róla, hogy nem csendesedünk el felette naponta azért, hogy egyre tisztábban és helyesebben értsük meg az Úr szavát (3,6). Isten Igéjét meghamisíthatjuk akkor, ha nem azt hirdetjük, ami az írott Igéből, annak gondolatmenetéből, mindenféle okoskodás és csűrcsavarás nélkül, a teljes Írás összefüggéséből kiolvasható. Pál itt az evangéliumból következő tanítás megrontására utal, arra is, amikor nem vállaljuk az Igéből megértett igazságot. Ez az igazság pedig nem valami gyarló és mulandó emberi önigazság, nem is valami pazar emberi bölcsesség részigazsága. Ez az igazság csakis az Isten – Jézus Krisztusban közölt – megváltó szeretete. De Isten Igéjét meghamisíthatjuk akkor is, ha nem krisztusi szemlélettel, vagyis nem üdvösséges szándékkal, az élet szolgálatával, reményt ajándékozva hirdetjük azt. Isten eredeti szándéka ugyanis mindig az élet, és soha nem a halál. Az pedig már Isten örök rendelése, és nem a mi illetékességünk, hogy ez kik számára lesz halál, és nem élet (15–16). Ezt Isten majd elrendezi, és jól rendezi el.

2Sám 16,1–4.

73. zsoltár

A megváltás örömhíre azok számára hír, mégpedig a világ legnagyobb örömhíre, akiknek szívébe Isten Szentlelke által felírta az evangéliumot. Minden más felirat elfelejtődhet levéltárak rengetegében, megfakulhat, eltűnhet, ez üdvösségesen megmarad. Mivel ezt az örömhírt az Úr írta fel a szívünkbe, ezért annak örökségére Isten a garancia, vagyis nem tőlünk függ a maradandósága. Isten beírt minket az élet könyvébe. Akkor is megmaradunk az ő megváltó szeretetében, ha próbatételeink vannak az életben, ha mélypontokat tapasztalunk a hitben, ha a szívünk elnehezedett, ha az értelmünk megkopott (3). A megváltás örömhíre csak kegyelem által, hitben járva érvényes. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy sokaknak ez nem hír, nem tudnak vele mit kezdeni, nem értik, megbotránkoznak rajta. A mi feladatunk csupán annyi, hogy mindenkor hirdessük és éljük az evangéliumot. Az Úr pedig hatalmasan cselekszik majd az emberek között. Ennek bizonysága maga a korinthusi gyülekezet. Pál nem magát védi, nem az eredményeire mutogat, hanem arról a hatalmas Istenről tesz bizonyságot, aki munkált általa. Pál nem önmagát ajánlja. Isten gyermekeit maga az Úr ajánlja, akkor is, ha emberileg már nem kellünk senkinek. Az Úr ajánlólevele örökre és üdvösségre szól (1).

2Sám 16,5–14.

2. zsoltár

Bizodalmunk van! Ez a bizodalom valójában bizonyosság, mert a feltámadott Jézus Krisztusra épül a bizalmunk, aki legyőzött minden ártó hatalmasságot, azokat is, akik mindig vissza akarnának taszítani bennünket a bizonytalanság aggasztó nyomorúságába. Ez a bizodalom: Isten ajándéka (5), és alkalmassá tesz bennünket arra a feladatra, amelyet a mi Urunk kijelölt nekünk (5). Ez a bizodalom Jézus Krisztus követőivé, a feltámadott Úr szolgáivá tesz bennünket. Ennek a szolgálatnak a lényegét nem lehet tömörebben kifejezni, mint ahogy azt Pál itt leírja nekünk. Jézus Krisztus szolgálata megelevenít, és nem megbénít. Jézus Krisztus szolgálata nem a mulandó, hanem a maradandó dicsőség szolgálata – az egyik kárba vész, a másik üdvösségesen örök (7–13). Jézus Krisztus szolgálata elveszi a leplet a szemünk elől: örök távlatokat látunk, mintha egy hatalmas hegyről néznénk szét, miközben lent az orrunkig sem látunk. Ilyenkor betekinthetünk az örökkévalóság szabadságába, hogy belássuk, ezt a szabadságot itt, e világban csakis a szigorú isteni törvény keretei között tarthatjuk meg. Nyomorultak vagyunk ebben, kegyelemre szorulunk. A felszínen betartani az isteni parancsolatokat még mindig jobb, mint megszüntetni azokat. Leverni a lécet egészen más, mint levenni azt (12–18).

2Sám 16,15–23.

20. zsoltár

Lomtalanításkor tűnik fel, hogy a különféle, ajándékba kapott cserépedényekkel, kerámiákkal nem tudok mit kezdeni. Kidobni sajnálom a szépen megmunkált darabot, de önmagában mégis haszontalan, mert a cserépedényt azért formálták a fazekas műhelyében, hogy eszközzé legyen, hogy valami értékeset hordozzon. Amikor takarítunk, látom, hogy a cserépedények többségébe beletömtünk valamit: egy idejétmúlt számlát vagy egy már nem író tollat, vagy ki tudja még mi mindent, ami valójában szemét. A míves cserépedény nem erre rendeltetett: tele van, hordoz valamit, mégis üres, mert ami benne van, az kidobandó, értéktelen, tartalmatlan, már nem számít, már nem fontos. Ilyenné lett az emberi élet is: az Úr szépen megmunkálta, hogy hordozza, képviselje a legszentebbet, magát az alkotóját. Ehelyett életünk tele van minden mulandó, önmagában értéktelen dologgal, tehát tele vagyunk, és az örök élet szempontjából mégis üresek. Kegyelem, amikor cserépedény életünket kézbe veszi az Isten, és kiborítja abból a sok kacatot, amelyeket az évek alatt beletömködtek, beletömködtünk, hogy aztán kitöltse törékeny létünket az örökkévaló evangélium kincsével.

2Sám 17,1–14.

102. zsoltár

A mai igevers figyelmeztet. Mindnyájan leplezetlenül állunk majd Jézus Krisztus ítélőszéke elé. Itt mindenki megkapja, amit megérdemel aszerint, amit e testben cselekedett, akár jót, akár gonoszat. Rengeteget bántjuk egymást: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Emberi mérce szerint mindegyik bántási módozatnak van enyhébb, hétköznapi formája, és mindegyiknek létezik egészen rettenetes megnyilvánulása is. Isten előtt egyként bűn valamennyi (10). A mai igevers figyelmeztet: lesz számadás! El kell számolnunk gazdánk előtt az egész életünkkel. Ezen belül ez a figyelmeztetés hangsúlyosan jelenti azt, hogy számot kell adnunk az Úr előtt azért, amit a másik ember ellen elkövettünk a mellőzéstől és megalázó megjegyzéstől kezdve egészen a másik testi és lelki megkínzásáig, mindenért. Ott nem ússzuk meg azt, amit itt sikerült elkendőznünk. A mai igeszakasz azonban nemcsak figyelmeztet, hanem reménységgel vértezi fel Isten hívő népét. E világban ugyan sok ok miatt sóhajtozunk, hiszen ebben a testben távol lakunk az Úrtól (6). Ez a sóhajtozásunk vágyakozás is Isten bűnbocsátó, újjászülő és mindeneket újjáteremtő kegyelmére (1–4). Sóhajtozásunk közben pedig – az Úr erejét kérve – törekszünk arra, hogy egyre kedvesebbek legyünk őneki. Nem véletlen az sem, hogy éppen nemzeti ünnepünkön szólal meg ez az igevers, így is gondoljuk át annak üzenetét.

2Sám 17,15–29.

140. zsoltár

Sokféleképpen lehet fordítani a „szorongat” kifejezést. Enyhébben fogalmazva így is mondhatjuk: Krisztus szerelme ösztönöz, inspirál, indít, motivál bennünket, így sürgeti a megújulást. Keményebben fogalmazva azonban azt mondhatjuk, hogy Krisztus szerelme nemcsak késztet, hanem kényszerít is bennünket. Olyan ez a kényszerítés, mint amikor hajótörést szenvedtünk mindannyian, és csak egy nagy mentőöv áll rendelkezésünkre, így mindnyájan kénytelenek vagyunk ebbe a mentőövbe kapaszkodni, és az egyetlen látható szigetre együtt kijutni. Ez az egyetlen mentőöv, ez az egyetlen látható sziget a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretete. Egyedül Krisztus (solus Christus)! Katonaként Marcaliban, a nyolcvanas évek elején, különböző felekezetű teológusokként minden fenntartás nélkül együtt ragadhattuk meg ezt a mentőövet, a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretetét. Őbenne megállhattunk, egyébként elmerültünk volna a hullámok között. Ez a krisztusi szeretet hívott el a szolgálatra, ez a szeretet szorongat, késztet, és naponta megerősítve kényszerít az Úr örömteli szolgálatára. Ez a szolgálat életünk egyetlen értelme, amelyben soha nem éghetünk ki.

2Sám 18,1–18.

480. dicséret