... többet halljuk, talán mondogatjuk magunk is, hogy belefáradtunk a koronavírus-járványba, az attól való félelembe. Nem lehet a nap huszonnégy órájában félni és aggódni. Nem lehet állandó visszafogottságban, csökkentett üzemmódban élni. Mégsem élhetünk úgy, ahogyan korábban, mintha nem lenne veszély. Marad az alattomos, tudat alatti szorongás. Az első hullám idején kívülről szabályozott minket a meghirdetett veszélyhelyzet. Az talán könnyebbnek tűnt, mert lehetett hibáztatni, szidni valakit a felülről hozott gyülekezési korlátozások, szabályok miatt. Most viszont nagyrészt ránk van bízva, miénk a felelősség. Nem tiltja senki, hogy munkába járjunk, találkozzunk, üdüljünk, szórakozzunk. Az egyén szabadságára és felelősségére van bízva, ki hogyan él. Csak a maszkviselés kötelező a zárt terekben, utazás közben, a távolságtartás és fertőtlenítés elmulasztása nem büntetett esemény. Saját józan eszünkre, belátásunkra van bízva a fertőzés elleni védekezés, magunk dönthetünk arról, hogy mit teszünk és mit nem. Elfáradtunk, mert az állandó készültség fárasztó. Pedig a neheze még most jön. Hogyan készülünk rá? Hittel vagy fatalista megadással? Tagadva még a lehetőségét is, hogy minket érinthetne, lekicsinyelve, lekezelve a veszély nagyságát? Pánikszerű rettegéssel vagy mániás pótcselekvésekkel?

Az elfáradás, kifáradás minden vonalon elérhet minket, nemcsak a munka területén, hanem a kapcsolataink dinamikájában és minőségében, a gyülekezeti életünkben is. Kiégésnek nevezzük azt a folyamatot, amikor az érdeklődésünk csökken, unottan és rutinosan élünk, elerőtlenedünk, sőt rosszkedvűen, indulatos kitörésekkel támadjuk környezetünket. Ha ezt a lelkiállapotot, ennek a folyamatnak a jeleit észrevesszük, sürgősen keresnünk kell rá gyógymódot, mielőtt egészen elfogy az erőnk és kiürülünk.

A természettudomány szerint azok az élőlények és egyedek maradnak fenn, amelyek alkalmazkodni tudnak a változó körülményekhez. A lélektan ezzel kapcsolatban tanítja az úgynevezett reziliencia képességét, a rugalmas alkalmazkodást, amely tanulható, fejleszthető. Amikor egy váratlan krízisben a korábbi megoldások nem működnek, arra kényszerülünk, hogy új utakat keressünk. Szélsőségekbe tévedve megpróbálhatjuk a lehetetlent: magunk akarunk irányítani és befolyásolni mindent. Ebben kiég az ember, mert kudarcot vall. A másik szélsőség – amely az előbbi következménye is lehet –, hogy kétségbeesésünkben tehetetlennek érezzük magunkat, mindent Istenre hárítunk, mivel semmit sem tehetünk. Alázat és reménység kell a józan hithez.