Isten jósága, jókedve arra indít minket, hogy jókedvűen adjunk másoknak. Amit kaptunk, annak csak kicsiny része a miénk, a többit azért kaptuk, hogy továbbadjuk, vagyis az nem a miénk. A jókedvű adakozó a hálatelt szívű adakozó, akinek gondja van a szeretteire, a látható egyház fenntartására, a szentek – azaz a testvérek – szükségeire. De a jókedvű adakozó nemcsak a hozzá hasonlók szükségeit hordozza, hanem másokét is (12). Ki az az ember a szeretteiden, a testvéreiden kívül, aki egészen más, mint te, és mégis rád bízta őt az Isten, hogy jókedvűen cselekedj érte? Nem vár sokat az Úr, nem a világ összes baját bízta rád: egy ilyen embered legyen mindig! A jókedvű adakozó hálából ad és nem jutalomért, mert a jutalom, az üdvösség – azaz „minden” (1Kor 3,21) – már eleve az övé Jézus Krisztusban. Aki jókedvűen ad, az még jobb kedvű lesz, mert az isteni természet részesévé lesz ezáltal. Próbáljuk csak ki! Aki jókedvűen ad, az másokat is jókedvre hangol, azaz általa mások is megtapasztalják az Isten gondviselő szeretetét, és dicsőítik az Urat. Aki kapott, az nem az adakozót dicséri majd, hanem az Urat. Ha adunk, ne mi várjunk dicséretet, emlegetést! (13–14)

2Sám 21,1–14.

107. zsoltár

Gyerekkori házunk utcájában az egykori lakók közül szinte mindenki meghalt. Az édesanyám házával szembeni épületet is új lakók vették meg, minden családtagnak külön autója van. Teleparkolják az előttünk húzódó utcaszakaszt, és nemhogy nincs esélyem megállni, még a házunk közelében sem, ami ennél nagyobb probléma, hogy azóta egyszer sem tudtam beállni az udvarunkba, mert nem tudok ráfordulni a nagykapunkra. Ez évek óta gond. Többször udvariasan kértem őket, jelezve a problémát, ám olyan választ kaptam, amelynek sem a tartalmát, sem a hangnemét nem részletezem itt. Átélem a teljes tehetetlenséget. Mit tegyek? A krisztusi szelídséggel semmire sem megyek. Legyek erélyesebb, ami ilyen helyzetben szintén kockázatos? Veszekedjek, pereskedjek? Ez Pál apostol dilemmája is, amelyet őszinte nyíltsággal részletez ebben az igében. A Krisztus szelídségével és gyöngédségével kérleli a korinthusiakat, de nem lát eredményt (1). Ezért felveti az erélyesség lehetőségét, amellyel nem szeretne élni, mert minden emberi erélyességben ott a kísértés, hogy az a gonosz játékszerévé lesz: testi hadakozássá (2). Az apostolnak azonban bizonyossága van, amelyet könyörgésként naponta megfogalmazhatunk: e testben élve sem hadakozhatunk test szerint, hanem várunk az élő Isten hatalmas cselekvésére.

2Sám 21,15–22.

33. zsoltár

Sok küzdelme volt az apostolnak Korinthusban az ottani gyülekezettel. A helyzet tipikus: az apostol vitte nekik az evangéliumot, és az így létrejött gyülekezetben máris alakult egy belső mag, amely a saját maga belső körét tartotta igazán Krisztushoz tartozónak, másokat nem (10,7–11). Valamint ez a csoport a gyülekezet valódi születését is magának tulajdonította. Ezek önmagukat ajánlgatva, önmagukkal dicsekedtek, a maguk mértéke szerint, valójában lenézték Pált: erőtlen alkatát, görög mérték szerint szánalmas beszédét, de ezek szerint a hitét is (10,9–12). Az apostol egyrészt megfelel a lekicsinylő minősítésekre, mert szó nélkül hagyni alaptévedéseket: bűn. Válaszában hangsúlyozza, hogy neki és a vele lévőknek üdvbizonyossága van, hogy ők is a Krisztuséi (10,7). Ezzel nem mondja azt Pál, hogy csak ők a Krisztuséi, de ők is. Feleletében azt is kiemeli az apostol, hogy az ő mértékük az az isteni mérték, amely alázattal ismeri a saját határait, de az Úr által számára kijelölt feladatot is ismeri, sőt, annak is tudatában van, hogy minden eredmény kegyelem – a hit terén különösen –, Isten ajándéka, ezért nincs mivel dicsekedni, de hálával meg lehet említeni azt, amit általuk végzett el az Úr (12–14).

2Sám 22,1–25.

18. zsoltár

A korinthusiak a Pál által hozott evangélium mellett más evangéliumra, más Krisztusra, más lélekre is nyitottak voltak. Már az első keresztyének idején ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek, amelyekkel ma küszködünk. Ahol hirdetik Jézus Krisztust, az ő evangéliumát a Lélek által, ott azonnal „idegen hatalmak” is munkálni kezdenek, amelyek abban is megmutatkoznak, hogy maguk a hívők is versengésbe kezdenek: az én evangéliumom az igazi, a másiké hamis; én vagyok az igazi hívő, meg még ő, ezek meg nem azok. Valaki egyszer azt mondta nekem egy lelkészre: „Az csak ezüst, nem arany…” Ennek a megkülönböztetésnek persze nagyon is lehet alapja. De mi a kritérium, amellyel azt mondjuk: ez a valaki más Jézust hirdet, más lélek által, más evangéliumot szól (4)? Hamis evangélium az, amikor hozzátesszük, hogy üdvözülni fogsz, „ha…”. Jézus Krisztus evangéliumában nincs: „ha”. Zákeusnak sem mondta az Úr: „Szeretni fog téged az Isten, ha vagyonod felét a szegényeknek adod!” Amikor Zákeus befogadta az Isten megváltó, üdvözítő szeretetét és az evangéliumot, akkor vagyona felét a szegényeknek adta, mert Isten Lelke erre indította őt. Isten feltétel nélkül szeret, ezt mutatta meg a Krisztusban.

2Sám 22,26–51.

50. zsoltár

Pál apostol tizennégy évet tevékenykedett Szíriában, amely időszakról semmilyen feljegyzésünk nincs, csak ez a szakasz (32–33) és a a galataiakhoz írt levél első fejezete (1,17–24). A zsidók itt felbőszítették Pál ellen az akkor uralkodó Aretász királyt, aki lezáratta Damaszkusz kapuit, hogy Pált elfogassa. Ekkor az apostolt ismeretlen kezek engedték le a várfalon egy kosárban. Ezek az ismeretlen kezek, az ő feltámadott Urának eszközei voltak. Pált mindig a Úr keze tartotta, hordozta. Ez a kéz soha nem enged el bennünket sem. Az apostol a gyengeségeivel dicsekszik (30). Mi számít a Jézus Krisztus szolgálatáért elhordozott szenvedésnek? Azok tartoznak ide, amelyekben az indítékaink nemcsak a magunk ügyét vezérlik, hanem mindenekelőtt az evangélium ügyét mozdítják elő, ezért vállalva próbatételeket, fáradságos küzdelmeket, gyötrelmeket. A Jézus Krisztus szolgálatáért szenvedő ember a saját emberlétéből fakadó szenvedéseket is hittel hordozza, és a másokéi előtt mindig imádságos, irgalmas, segíteni akaró szeretettel áll. Könnyű ezekről írni, beszélni, de csakis mennyei erővel, az Úr kezébe kapaszkodva lehet mindezeknek töredékét is megvalósítani.

2Sám 23,1–7.

50. zsoltár

„Háromszor”, azaz nagyon sokszor imádkozott Pál azért, hogy Isten szabadítsa meg nyomorúságából. Ám az apostol, aki a gyógyulás és a szabadulás evangéliumát hirdette, és másokat meg is gyógyított az Isten akarata és hatalma által, maga beteg és megalázott maradt. Mi győzedelmes keresztyénséget akarnánk, látványos diadalt, megtérő tömegeket, ébredéseket, szabadulásokat, gyógyulásokat. Isten gondolata azonban egészen más erről: e világban maradunk a megtépázott, ellentmondásos emberlétünkben, gyarló és törékeny testünkben, érzékeny lelkünkben, zilált idegrendszerünkben, az Úr mégis tud használni bennünket. Ez nagy evangélium. Az ő kegyelme elég nekünk, minden nyomorúságunkban üdvösségesen elég. Mire elég ez a kegyelem? Elég az Úr kegyelme arra, hogy megbéküljünk ővele. Elég arra, hogy megbéküljünk az ő döntéseivel. Elég arra, hogy megbéküljünk önmagunkkal, azokkal a keretekkel, amelyeket az Úrtól kaptunk, és abban hálatelt örömmel, boldogan, elégedetten mozogva sáfárkodjunk az őtőle kapott javainkkal. Elég az Úr kegyelme arra, hogy a tőle kapott munkánkat el tudjuk végezni.

2Sám 23,8–39.

135. zsoltár

Az apostol harmadszor is készül arra, hogy meglátogassa a korinthusi gyülekezetet. Ezért a vendéglátás részleteit tisztázza itt. Az apostol ismét a saját költségein él majd Korinthusban, mint ahogy korábban sem volt a korinthusiak terhére. Itt látunk meg az apostol lelkében egy mélyen befúródott tövist. Ravasz László magyarázatára utalok itt. Az apostol szinte hallja, ahogy valamelyik görög – magából kiindulva – azt mondja: „Ah, ismerem én a vén rókát! Hivalkodik azzal, hogy nem fogadja el a vendégbarátságot, két keze munkája után él, de küldi ide az embereit, azok teméntelen pénzt gyűjtenek össze, állítólag a jeruzsálemi szegényeknek, de valójában az egész összeg – vagy annak egy jó része – a Pál zsebébe vándorol.” (16–18) Ez az apostol nagy fájdalma a korinthusiak kapcsán. Az apostol látja közöttük a gonosz munkáját, a rágalmazást, és nincs az az erkölcsi tisztaság, amelyet be ne sározhatna a gyanakvás és a rágalom. Titusz fosztott ki titeket? – kérdezi Pál. Mi teljesen megbízunk Tituszban, két munkatársat is elküldtünk vele, hogy a pénzekről két vagy három ember számoljon be. Az apostol szomorú, hogy megtéretlenül, nyilvánvaló bűnökben találja a gyülekezetet, amit pedig nem hagyhat következmények nélkül (19–21).

2Sám 24,1–10.

253. dicséret