Amikor hat éve beiktatták püspöki tisztébe a debreceni Nagytemplomban, megkapta a templom kulcsát és az egyházkerület pecsétjét. Ez nemcsak jelképes gesztus, hanem hatalmas felelősség is.

Beiktatásomkor tudatosult bennem, hogy a tiszántúli reformátusság állapota kihat egész egyházunkra és a határainkon túli területekre is. Egyáltalán nem mindegy, hogyan élünk egyházkerületünkben, vagyis hogy mi nyílik meg azzal a bizonyos kulccsal, és mire teszem rá a pecsétet. Ezek az attribútumok nem csak tárgyként izgalmasak. Fontos, hogy mit jelképeznek. A pecsétünkön Jézus megkeresztelkedésének pillanata látható az Atya, a Fiú és a Szentlélek szimbólumával. Ahányszor csak rányomom a bélyegzőt valamire, szembesülök az örökségünkkel: egyházkerületünk Méliusz óta a Szentháromság-hit védelmezője, nekünk a szeretett Fiúban kell gyönyörködnünk (Mt 3,16–17).

Sejtettem, hogy hamar előkerül majd beszélgetésünkben a szeretet szó. Beiktatásakor is csak egyetlen egy dolgot kért a gyülekezettől, annyit, hogy szeressék.

A legjobbat kértem, amit kérhettem, ugyanis a szeretet nemcsak érzéstömeg, hanem kapcsolódás, hogy testvérként tekinthessünk egymásra. A szeretet tapintat is, legyen szó családi, kollegiális vagy egyéb kapcsolatokról, hiszen vannak dolgok, amelyekbe nem gázolhat bele az ember büntetlenül. A szeretet kötőanyag is. Ha szeretettel tekintünk a másikra, még a kritikánkat, ellenérzésünket vagy ellenkezésünket is másként tudjuk kifejezni. Tudunk lemondani elképzeléseinkről a másik érdekében, és ha szükséges, képesek vagyunk hátrébb lépni.

Püspökként sokszor kell hátrébb lépnie, hogy a másik akarata érvényesülhessen?

Tapasztalatom szerint nehéz diktatórikus vezető mellett dolgozni, ugyanakkor mindig ajándékként fogadtam azt, ha valakivel együttműködve érhettünk el célokat. Egyházvezetőként azt tűztem ki célul magamnak, hogy autoriter vezetési stílus helyett csapatban gondolkodó, a másikat meghallgató, odafigyelő, emberközeli vezető leszek. Ez a fajta működési mód közel áll hozzám, és úgy érzem, meghozta a gyümölcseit is. A saját életemben megdőlni látszik a tétel – amelyre sokan figyelmeztettek –, hogy a püspök magányos farkas, aki mindig nyomás alatt áll, és egyedül van.

Nincs nyomás, nincs magány?

De van nyomás, és sok a feladat is, csak a magányosságérzet nincs rajtam. A munkatársaimmal tudok őszintén beszélgetni, tervezni, imádkozni, és ez átsegít a nehézségeken.

Van, amikor fejtörést okoz, hogyan foglaljak állást helyesen egy-egy ügyben, és amikor kiérleltem a véleményemet, nem rejtem véka alá. Ez kicsit időigényesebb, de a rövidzárlatos megoldások megbosszulhatják magukat. Isten ügyét nem szabad félvállról venni.