Egykori osztálytársammal beszélgetek. Vázolja fájdalmas élethelyzetét, amelyben mostanra minden elromlott. Először, még kora ifjúságában, az egészsége, majd mostanra a családi állapota is. Párja otthonából hamarosan mennie kell. Fél a holnaptól. Nyolcadikos a kisfia, mint egykor mi. Őt félti. Az ő jövőjét. És miatta nem adja fel.

Letettem a telefont, és az első gondolatom az volt, hogy mennyire szerencsés vagyok. Hogy mennyi mindenem van. Nem az utca vár, hanem a család. A válságok megtanítanak félteni az életünket, megtanítanak hálát adni azért, amink van. Kicsiért és sokért. Elégért.

Idén olyan válságot élünk, amely minden embert érint valamilyen formában. Még az első hullám során sokan elemezték: vajon milyen hatással lesz a lelkekre, a hitéletre a világjárvány? Sokan vizionáltak megtérő tömegeket, akiket a betegségtől való félelem „odatol” az Úr ölelő karjaiba.

Helyette az jön szembe, hogy az istenhiánytól, a lelki túlfeszültségtől szenvedő ember az összeesküvés-elméletek buzgó terjesztésétől, a nagy leleplezésektől, álhírektől várja az igazság birtoklását, félelmei feloldását. Felháborodottan oktat ki és vitázik. Hatósággal, orvosokkal, tudósokkal, vezetőkkel, pedagógusokkal. Eljut a hitetlenség, az ellentmondás pereméig. Megfertőzi valami kóros üldözési mánia. Óvintézkedésektől, maszkviseléstől, oltástól, sőt, egyáltalán már a higgadt, kiegyensúlyozott hangtól is félti az életét, miközben a vírus létezését is bátran, nagy hanggal tagadja.

Az első tüsszentésig. És a rászakadó bizonytalanságban mindent megkérdőjelez. Tagadó spirálba kerül. Álhírek garmadája között keresi, kutatja az igazságot. És folyton azt hiszi: na, most találta meg! Lelkesen adagolja, posztolja a világszenzációk, nagy leleplezések minden napra jutó híreit, ám lelke nem nyer megnyugvást.

Az istenhiányban szenvedő ember ott mereszti szemét és forgatja nyakát a világ hangos, zajos forgatagában, de a fényszennyezés, amelyhez ma már jócskán a (közösségi) médiaszennyezés is társul, csak még inkább elvakítja, és nem leli Krisztusát.

A reformáció ünnepén megnyílik a lelkünkben egy aprócska ajtó, igény, vágyakozás a megújulás iránt. Ha már ez az ünnep lényege, szeretnénk, ha mi is tevékeny részesei lennénk. Újulni szeretnénk. Erről beszélnek a költőfejedelem imádságos sorai is: „Hiszek Krisztusban, Krisztust várok, / Beteg vagyok, beteg. // Meg-megállok, mint alvajáró / S eszmélni akarok”. Ha ezt én is meg tudom fogalmazni, máris jó irányba haladok. Az életemet vonzó, újító, gyógyító Isten felé.