Az idei év egyik meglepetése volt, hogy magyarul is megjelent a brit történész, Ian Morris Háború! című vaskos kötete. Az összegző szándékú könyv azt az ellentmondást szeretné feloldani, hogy miközben az emberi történelem évezredei alatt folyamatos volt a szervezett küzdelem az egyes embercsoportok között, a világ összességében mégis sokkal békésebb hellyé vált. A „termékeny háború” fogalmának bevezetésével amellett érvel, hogy az erőszakos hódító civilizációk a legtöbb esetben eljutnak arra a pontra, hogy a meghódított területeken a rend és béke fenntartásában lesznek érdekeltek, és ez hosszú békeidőt, csendes gyarapodást hoz (lásd: „Pax Romana”).

Miközben az újabb világháborút szinte elképzelhetetlenné tette a nukleáris fegyverek felhalmozásából adódó (jogos) aggodalom, a globalizált világban továbbra is az a helyzet, hogy a legnagyobbak mindenkire rákényszerítik akaratukat. A nemrég kisebb szenzációt keltő Társadalmi dilemma című dokumentumfilm körülbelül tíz év fáziskéséssel „leplezi le” a nagy, amerikai internetes vállalatok azon törekvését, hogy miközben minden létező információt begyűjtenek a felhasználókról, elsősorban azok magatartását igyekeznek megváltoztatni. Az elsődleges cél: az emberek minél több időt töltsenek a kicsiny vagy nagyobb képernyők előtt. Néhány évtizede a magyar gyermekek napi átlagos három-öt órányi televízió előtt töltött ideje volt a sokkoló adat, most ugyanezt a számot bátran alkalmazhatjuk becslésként a mobileszközökkel kapcsolatban.

Amikor egy magyar közszereplő egy mesekönyv károsnak ítélt részeit semmisíti meg, a helyzet fonáksága szembeötlő: a könyvvel ellentétben nem semmisíthetők meg így a televíziós programok, filmek, internetes tartalmak, videojátékok. És a másik oldalon: a népnevelő propagandista szándék sem képes ezeket hazánkban létrehozni – tudás, pénz, lehetőségek híján egy könyv kiadása vagy megsemmisítése az a nagyságrend, amelyben egy hazai közszereplő mozogni képes.

Tartok tőle, hogy a tankönyvekkel, tantervekkel kapcsolatban újra és újra fellángoló viták mögött is ugyanez a probléma feszül: 2020-ban Magyarországon a könyvkiadás és az iskolai oktatás működésébe még van beleszólásunk, de a „tudatipar” nagy folyamataihoz nem férünk hozzá. Amerikának és a Távol-Keletnek ezen a téren behozhatatlan előnye van.

A történelmi kor, amelyben az evangéliumok eseményei zajlottak, sok szempontból emlékeztet a miénkre. A Római Birodalom katonai és kulturális fölénye megkérdőjelezhetetlen volt. Ez a civilizációs berendezkedés békét és rendezett viszonyokat eredményezett – de oly módon, hogy lényegében az emberi élet semmilyen fontos kérdésére nem adott választ vagy megoldást. A jelen kor szórakoztatóipara a gladiátorjátékokkal és nyilvános kivégzésekkel összevetve lényegesen humánusabb, de túlzott fogyasztása (és maga a túlzásba vitt fogyasztás) pontosan ugyanolyan értelmetlen időpocsékolás.

Krisztus megjelenése ebben a közegben elsősorban nem a világ feletti ítélet és „igazságtétel” volt. A betegeket gyógyító, az életét a barátaiért áldozó Megváltó a tömegkultúra által mellőzött, megfogalmazhatatlannak ítélt, sőt, tabusított (leprások) területeken jelent meg az igazság Igéjével és cselekedetekkel.

Úgy vélem, az Egyház kétezer esztendővel később is jó helyen keresgél, ha képes meglátni a tömegeknek szánt tájékoztatáson túli valóságot, azt, hogy a békét és gazdagságot eredményező világrend az egyszerű, de megkerülhetetlenül fontos kérdésekre nem képes választ adni. A világválságok vagy a jelen járványhelyzet pedig még azt is nyilvánvalóvá teszik: még a világi dolgok feletti uralom is mennyire csökevényes, vagy inkább látszólagos. A Krisztus-követők előnye itt behozhatatlan: életük irányát nem a hatalmas hadi- és tudatipari gépezetek nyomása határozza meg, hanem a Lélek által megerősített útmutatás, a szeretet és az áldozathozatal.

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója