Telnek az évek, mégpedig gyorsan. Ez az esztendő is a vége felé jár. Ilyenkor az idő múlása számadásra késztet, amelyben ez a legfontosabb kérdés: Jézus Krisztus bennem van-e, én pedig Jézus Krisztusban vagyok-e, él-e bennem a Krisztus, hitben járok-e, közelebb kerültem-e Krisztushoz? Ez a számadás nemcsak bűnbánat és megalázkodás, hanem Isten kegyelméből hálaadás is, amely szerint: ahogy telnek az évek, egyre közelebb kerülünk az Úrhoz, és egyre inkább értjük a Krisztus titkát. Erre a kérdésre üdvbizonyossággal is lehet válaszolni, az Urat magasztalva, hogy kegyelem alatt vagyunk, és él bennünk a Krisztus. A bennünk élő Krisztus munkájának egyik jele, hogy a külső eseményeket hitben dolgoztuk fel. Nem az a fő kérdés, milyen külső események történtek velünk eddigi életünk során, hanem az, hogy ezeket a külső eseményeket hitben dolgoztuk-e fel. A siker nem tett bennünket önhitté, és a kudarcok miatt nem lettünk megkeseredettek. Bármi történt velünk, mindent Isten megváltó szeretete felől értelmezhetünk így, hitben és bizonyosságban járva, nem pedig az Úr haragja felől. Szeret az Isten. Úgy megyünk a halál felé, hogy az örökkévalóság felé haladunk.

A mi Urunk napja, a kegyelem teljességének napja, amikor életünk tisztátalanságát maradéktalanul eltörli, megbocsátja az ő kegyelme. Isten kegyelmére szorulunk, amelyet ő megmutatott Jézus Krisztusban. Hiszen nem vagyunk tiszták és kifogástalanok: sok vétek terhel bennünket gondolatban, szóban, cselekedetben, mulasztásban. Hitünk olyan sokszor elvérzik a hétköznapok próbái alatt! Isten kegyelme azonban őriz bennünket, és nem engedi, hogy vétkeink megbotránkoztató határt lépjenek át. Isten kegyelme őriz minket az üdvösségben (1Pt 1,5). Urunk az eseményeknek is az Ura, nem véletlen, ha ő bezár egy ajtót, egy másikat kinyit. Ez is annak bizonyossága, hogy az övéi vagyunk. Isten kegyelme egyre inkább megtisztít bennünket. Az Úr kegyelme megszenteli életünket. Jézus Krisztus követésében járva egyre inkább megtisztulunk, megérünk: elhagyjuk a vétkeket, letesszük a felesleges batyukat, kidobjuk a régi, koszos lomokat az életünkből, és nem engedjük, hogy a figyelmünket, értelmünket és szívünket bármi elvonja a mi Urunk megváltó szeretetének örömétől. Isten kegyelme arra indít, hogy naponta imádkozzunk, hogy egyre tisztábbak és kifogástalanabbak lehessünk, és mindennapi döntéseinkben is az Úr akarata szerint éljünk, mígnem megérkezünk az ő örök boldogságához.

2Sám 24,18–25

5. zsoltár

A saját helyzetem – összefüggéseiből kiragadva – vagy önhitté torzít, vagy kétségbeesetté nyomorít. A saját helyzetem csak az összefüggéseibe visszahelyezve értelmezhető, múltam, kapcsolataim, vágyaim, tévesztéseim eredőjeként. Legalábbis a bölcselők egy része ezt mondja. Ez az összefüggés azonban édeskevés. Vannak ugyanis olyan helyzetek – a lényegi helyzetek mind ilyenek –, amikor az emberi összefüggések nem elégségesek, sem a tudományosan empirikus eredmények, sem a nagy formátumú bölcseleti és teológiai gondolatok nem elegendők. A saját helyzetemet egyedül a feltámadott Jézus Krisztus által elhozott, örökkévaló összefüggésekből szemlélve érthetem meg. Olyan ez, mint amikor egy régóta keresett könyvet megtalálok, és végre feltehetem a helyére, a polcra. Ilyenkor szabályosan megnyugszom. Évek óta őrizgettem a gyerekeink kiskorukban készített rajzait egy dobozban, a megszokott helyen. Egyszer csak eltűnt onnan az a doboz. Hosszú évekig nem találtam, már lemondtam róla, de egyszer csak megleltem. Visszatettem a helyére, a szemem elé, és ott mindig látom azt. Boldoggá tett ez a rátalálás. Ilyen az, amikor a saját helyzetemet a krisztusi, örök, megváltó összefüggésekben szemlélem. Ilyenkor a múlt bocsánatot nyer, a jövő megtelik értelemmel, és ez az örökkévaló jövő reménységgel erősíti meg az akármilyen jelent is.

Jób 1

88. zsoltár

„Semmiben sem fogok szégyent vallani!” Ez az apostol reménysége, sőt, ezt kéri, ezt várja Urától, ez reménységének és imádságának tárgya. Sok mindenben megszégyenülhetünk Jézus Krisztus követésében, de végül nem vallhatunk szégyent. Más megszégyenülni és más szégyent vallani. Az apostol tudja, ki is mondja, hogy minden megaláztatás, megszégyenülés csakis az üdvösségét szolgálja a hívő embernek. Az Úr ad erőt a megaláztatások hívő, méltóságteljes, vissza nem vágó elhordozásához. Ugyanakkor az Úr nem engedi, hogy övéi szégyent valljanak, még akkor sem, ha ebben a világban szégyen és gyalázat lesz az osztályrészünk. Ő sokkal inkább jót, mindennél jobbat készített nekünk. Erre vágyik az apostol. De amíg feladata van, addig hitben elhordozza a megaláztatásokat. Csak ráadás, ha az Úr már ebben az életben kiemel a megaláztatásokból, és igazságot szolgáltat nekünk. Ez azonban csakis az ő jóakaratán múlik. Üdvösségesen jó olvasni, hogy az apostol bizonyossággal vallja, hogy Ura végezetül semmiben sem hagyja őt szégyent vallani.

Jób 2

22. zsoltár

Valljuk, hogy a megváltó Jézus Krisztus az egyetlen Úr (11), abban az értelemben is, hogy ő az egyetlen, aki az úr voltát másokért aláhajló szeretetében mutatta meg (6–8). Ez a szeretet: megváltó szeretet, mivel Jézus Krisztus isteni hatalmával egyedül képes bennünket megmenteni a bűntől, a haláltól, a kárhozattól. Jézus Krisztus ugyanis isteni hatalmával győztesen vette magára a halált: legyőzte azt (9–11). Minden krisztusi szeretetből fakadó szolgálatot megáld és végül felmagasztal az Isten. Bizony, az Úrtól elszakadt világban ma is halálos kockázata van a szeretetnek. Ugyanakkor nincs más járható út, mert nem jó olyan világban élni – mondjuk ki: rettenetes olyan világban élni –, amelyben meghidegül a szeretet. Hisszük, hogy Jézus Krisztusban minden emberlétből fakadó szomorúság, reménytelenség, valamint minden itt megélt tragédia ellenére is: van vigasztalás. Az Úrban minden rideg és határtalan emberi kegyetlenség ellenére is van irgalom és könyörület. Jézus Krisztusban minden önzés és hiú dicsőségvágy ellenére is van alázat, minden gyarló széthúzás, szétszóratás, kárhoztatás ellenére is van Istennek kedves egység és üdvösség (1–5).

Jób 3

458. dicséret

Akkor ragyoghatunk, mint a csillagok a világban, ha az élet Igéjére figyelünk. Ha az Isten Igéjének, Jézus Krisztusnak, a világ világosságának fénye ragyog ránk, csak akkor ragyoghatunk mi magunk is (Jn 8,12). A mi ragyogásunk nem a mi fényünk, hanem az Úré az, de mi ragyogtathatjuk azt tovább (15). Ebből következően értelmezhető az összes többi nem könnyű tétel, amelyet itt az apostol felsorol. Ahogy a világosságunk nem a miénk, hanem az Úré, úgy az engedelmességünk (12), az üdvösségünk (12–13), a feddhetetlenségünk, a romolhatatlanságunk, a hibátlanságunk (14–15) is mind az Úr ajándékai, amelyekkel zúgolódás és vonakodás nélkül teszünk mindent. Csak így lehet életszerű az, ami egyébként életszerűtlennek és valótlannak tűnik, hiszen az Úr ragyogása nélkül az életünk tele van sötét hibákkal, zúgolódásokkal és vonakodásokkal, miközben félelmeink és rettegéseink sem az üdvösségünket munkálják (12). Pál önmaga feláldozásáról, „italáldozatáról” szól (17–18). Önmagunktól önmagunkat feláldozni is képtelenek vagyunk, csak ha az Úr ehhez kegyelmet és erőt ad – és bizony nem mindenkinek ad ehhez erőt és kegyelmet, tehát azoknak nem is kell magukat másokért feláldozni.

Jób 4

69. zsoltár

Jézus Krisztus ismerete páratlan, semmihez sem hasonlítható, egyetlen ajándék, Istentől kapott kegyelmi állapot (9). Az apostol minden igyekvése, futása, nekifeszülése csakis ebből a kegyelemből fakad (10–14). Ő azért ragadhatja meg Krisztust, mert Jézus Krisztus megragadta őt (12). Jézus Krisztus ismerete páratlan abban is, hogy az Úr ismerete üdvbizonyosság: halálból való feltámadás, örök életből fakadó létbátorság már e világban, mennyei erő a szenvedések elhordozásához, nemcsak a szolgálatból fakadó szenvedések, hanem a földi lét gyötrelmeinek Krisztus-hittel való megéléséhez (10). Jézus Krisztus ismeretének páratlansága az a nyereség, amely nem hasonlítható semmiféle földi haszonhoz. Az apostol kimondja, hogy ehhez a nyereséghez képest minden e világi kincsünk kár és szemét. Jézus Krisztus ismeretének páratlansága nélkül mit sem érnek az itteni, mulandó földi kincseink, mert az őbelé vetett hit nélkül mindenünk kidobandó szemétté lesz itt, avul, kopik, megfakul, elrothad – mi magunk is. De fordítva is fogalmazzuk meg az üzenetet: az Úrban minden e világi kincsünk megtelik mennyei tartalommal, áldottá lesz (8–14).

Jób 5

479. dicséret