Beke Boróka
Életüket, munkájukat, szabad óráikat szentelik oda Istennek, a református egyháznak és gyülekezetüknek. Öt kérdés – öt válasz rovatunkban hétről hétre lelkipásztorokat, gondnokokat és presbitereket mutatunk be. Ezúttal Beke Boróka lelkipásztort.
A Karatnai Missziós Egyházközség lelkésze nyolc éve az Erdélyi Református Lelkészértekezleti Szövetség elnöke, a Hivatásmegőrző Szolgálat koordinátora. Házas, két fiú és két lány édesanyja, férjével együtt nyolc gyülekezetben szolgál. A család a Kovászna megyei Zabolán él és tevékenykedik.
Hogyan vezetett az útja a lelkipásztori hivatás és a jelenlegi gyülekezete felé?
A középiskolát Csíkszeredában végeztem, és már akkor éreztem, tudtam, hogy az egyházban szeretnék tevékenykedni. Sok időt töltöttem Kolozsváron édesanyám családjánál, nagymamám a teológia udvarán lakott. Dédnagyapám, Imre Lajos teológiai tanár volt – ez a vonal is a lelkipásztori hivatás felé terelt. Végül 1997-ben el is végeztem a teológiát, ahol évfolyamtársak voltunk a férjemmel, és ötödév után házaspárként kerültünk Brassóba szolgálni. Onnan Háromszékre vezetett az utunk, Karatnára és a Berecki Missziós Egyházközségbe. Én azóta is itt szolgálok, huszonharmadik éve, a férjem pedig a zabolai gyülekezet lelkésze lett.
Nyolc évvel ezelőtt a lelkészértekezlet elnökévé választották. Hogyan élte meg ezt?
Korszakalkotó lépés volt, és számomra nagy meglepetés, mert soha nem volt még női elnöke az értekezletnek. Én is esélytelennek gondoltam magam, de már a második mandátumomat töltöm itt. Szerintem ez az elképzelhető legszebb szolgálati terület az egyházban, nagyon szeretem. Úgy tekintek rá, hogy egy olyan gyülekezet lelkésze vagyok, amelynek úgy hétszáz tagja van – Erdély minden csücskébe szétszórva.
Milyen nőként helytállni az egyházban?
Sosem éreztem ennek a nehézségét, mivel tudtam, hogy sokkal korábban voltak már lelkésznők, akiket megbecsültek a lelkésztársadalomban. A teológián is úgy éreztem, elfogadnak, becsülnek, csak tudni kellett kezelni a különböző helyzeteket.

Lelkésznőként sem kellett különösebben harcolnom azért, hogy elfogadjanak, legfőképp nem a gyülekezetben. Az egyházkerület igazgatótanácsában is egyedüli nő vagyok. A lelkészértekezlet elnökeként a kollégák érdekeit, nézőpontját igyekszem érvényesíteni.
Milyen az erdélyi lelkészértekezlet és a Hisz?
Az értekezletben tudatosan próbáltunk hálózatot építeni és erősíteni, nagyobb hangsúlyt kapott – főleg idén – a digitális kapcsolattartás. A járvány próbára tett mindnyájunkat, hiszen éppen az egyház egyik lényegét, a közösséget nem lehetett megélni. A lelkészek között is sokan megszenvedték a találkozások hiányát. A Hisz a segítségnyújtás szándékával jött létre. Képzett csapat, akik felkínálják segítségüket magánéleti vagy hivatásbeli gondokkal küszködő kollégáknak. Gyakran mondom el, hogy addig nem segíthet az ember máson, amíg magáról nem gondoskodik. A lelkész sem tud gyászolókat vigasztalni, szolgálatot, igehirdetést végezni, lelkigondozni, amíg ő maga nincs rendben. Erre oda kellene figyelni, főleg most, a járvány idején.
Hogyan telnek a mindennapok Zabolán?
Hálásak vagyunk a gyülekezeteknek, hogy férjemmel felváltva végezhetjük a szolgálatokat. Az én szolgálati helyemen sokszor csak egy-két embernek kell prédikálni, ez hosszú távon lemerítheti az ember tartalékait, de felváltva nagy könnyebbség szolgálni. Zabolán tartok vallásórákat is, a férjemmel együtt készítjük fel a konfirmandusokat, gyülekezeti kirándulásokat szervezünk – mindent, amit egy nagyobb gyülekezetben lehet, a szórványban viszont nincs rá lehetőség. És persze neveljük a négy gyermekünket, habár kettő már felnőtt, egyetemisták. Nem unatkozik a család.