Pál apostolhoz közel álltak a Filippiben élő keresztyének, erre utal az a tény, hogy ettől a gyülekezettől anyagi támogatást fogadott el (Fil 4,10–20). Gondolhatjuk, persze, hogy ez semmit nem bizonyít. Elvégre szégyenlős koldusnak üres marad a tarisznyája, ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el, és a vantól különben sem kell félni. Miért ne fogadta volna el?

A Krisztus utáni első század római társadalmában, amikor az apostol a Földközi-tenger keleti medencéjének városait járta, az anyagi támogatás csak egy adott kapcsolatrendszeren belül volt elképzelhető.

Az ajándék lekötelezetté tette a támogatottat, a támogató felértékelődött. Az ilyen kapcsolatban csak úgy emelkedhetett a megajándékozott tekintélye, ha visszafizette, amit kapott, és még hozzá is tett valamennyit. Nem meglepő módon ebben a környezetben a sztoikus filozófusoknak a megelégedés a már megszerzett javakkal, és az ebből fakadó függetlenség elérése fontos erény volt.

Ebben a világban Pál és a gyülekezet kapcsolatát az anyagi támogatás nem megerősítette, hanem megterhelte, még akkor is, ha az apostolnak szüksége volt a pénzre szolgálata folytatásához. Ezért nem intézhette el az anyagiak kérdését gyors köszönetmondással. Pál mondatai visszatükrözik a kortársak gondolkodását, például Seneca szavait: „Boldog, aki elégedett a jelen körülményeivel, akármilyenek is azok.”

Megtanult megelégedetten élni nélkülözésben és jólétben egyaránt. Figyelmeztet, hogy a támogatás nem két-, hanem háromszereplős kapcsolatban kap értelmet: a harmadik szereplő az Örökkévaló Isten, minden áldás forrása. Innen nézve a filippibeliek nem pénzt adtak Pálnak, hanem áldozatot mutattak be az Úrnak, akitől javaik származnak.

Ezt persze csak a megelégedett és minden ajándékért Istennek hálát adni tudó ember értheti meg.