Faragó Csaba
Életüket, munkájukat, szabad óráikat szentelik oda Istennek, a református egyháznak és gyülekezetüknek. Öt kérdés – öt válasz rovatunkban hétről hétre lelkipásztorokat, gondnokokat és presbitereket mutatunk be. Ezúttal Faragó Csaba lelkipásztort.
1998 óta szolgál Dunaharasztiban, 2001 óta vezeti az egyházközséget. Felesége hittanoktató a gyülekezetben, életüket Isten három gyermekkel áldotta meg.
Gyermekkorától kezdve lelkipásztornak készült?
Testnevelő tanárnak készültem, hogy mégis a lelkipásztori hivatást választottam, két meghatározó eseményhez köthető: a megtérésemhez és az elhívásomhoz. 1991-ben, egy nyári táborozás után átadtam Jézus Krisztusnak az életemet. Amikor jelentkeztem a pécsi Janus Pannonius Egyetemre, nem éreztem a helyemen magamat. Ebben az időben olvastam a következő igét: „Az embernek az értelme terveli ki útját, de az Úr irányítja járását.” (Péld 16,9) A Szentlélek ezen keresztül tükröt tartott elém: láttam magamat, mint aki nagy elszántsággal akarja a maga útját megvalósítani, miközben Jézus Krisztus másfelé szeretné vezetni. Úgy éreztem, hogy ő hív erre a szolgálatra, ezért – sok kétséggel és félelemmel a szívemben – jelentkeztem a teológiára.
Ugyanabban a gyülekezetben szolgál, ahol felnőtt. Nagyobbak ilyenkor a követelmények egy lelkész számára?
Van olyan gyülekezet, amelyben az embert évtizedek múltával is csak vasárnapi iskolás kisgyermekekként látják. A dunaharaszti gyülekezetre azonban ez a mentalitás soha nem volt jellemző. Már az elődöm – édesapám – is itt nőtt fel, és ahogyan az ő szolgálatát elfogadták az itt élők, úgy az enyémet is.

Általában szerencsésebb, ha a lelkész nem a küldő gyülekezetében szolgál, de a saját bőrömön tapasztalom, van úgy, hogy Isten Lelke arra hív: „Térj haza, és beszéld el, mit tett veled az Isten.” (Lk 8,39) Visszatekintve látom, hogy esetemben az Úr előkészítette ezt az utat. Már teológuskoromban is ifjúsági csoportot vezettem, ez a helyzetem segített abban, hogy a közösségünk fiatalabb és idősebb generációja is elfogadjon lelkipásztoraként.
Gyakorlatias vagy inkább lelkigondozó típusú lelkésznek tartja magát?
Habár gyakorlatias embernek tartom magam, lelkészként mindkét oldalon törekszem a magam képességei és lehetőségei szerint helytállni. Nekünk, lelkipásztoroknak legelőször az emberek lelkéhez van küldetésünk, de közben nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az éhezőknek enni kell adni, és a fagyoskodóknak ruházatra van szükségük. Emellett fontos, hogy a ránk bízott közösséget vezessük, lelkileg élő igével tápláljuk, pásztorai legyünk, és a lelki otthonukat is rendben tartsuk.
Melyik életének legmeghatározóbb igéje?
Az életem több pontján is helyezett a szívemre a Szentlélek egy-egy igét, amely aztán lámpásként világított, és utat mutatott. Ezek közül talán a Mt 4,4-et emelném ki: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” Áldott emlékű keresztapámtól kapott első Bibliámba volt ez a vers beírva. Azóta is naponként tapasztalom az igazságát.
Az aktív vagy a passzív kikapcsolódás tölti fel jobban?
A mozgás iránti szeretetet az Úristen mélyen belém ültette, ezért a teljes és tökéletes kikapcsolódást leggyakrabban így élem meg. Rendszeresen járok kerékpározni, úszni, és nagy örömmel kapcsolódom be gyülekezetünk ifjúsági röplabdameccseibe is. Ilyenkor rendszerint megáll az idő körülöttem, és megtelik a szívem örömmel, hálaadással, Isten-dicsőítéssel.