Napjainkra mintha újraélednének a forradalmi eszmék. Ezek mind arra irányulnak, hogy végre rendet tegyenek a világban, és végre már itt, a földön mindenki számára eljöjjön az emberi együttélés vágyott ideáltipikus állapota, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” álma.

Nem új keletű dolgokról van szó, legalábbis ami a békés jövőre vonatkozó váradalmakat illeti. Már Ézsaiásnál is arról olvasunk, hogy „akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket”. Az állandó emberi léthelyzet ugyanis olyan, hogy a mindenkori jelen mindig is elégtelennek tűnik ahhoz az ideához képest, amely az emberben mindig is benne él az Istennel való teljes közösség megszűnése, vagyis a bűneset óta.

Azzal a nagy paradoxonnal állunk itt szemben, hogy a forradalmi eszmék is pontosan érzékelik az emberi lét erkölcsi nyomorúságát és elégtelenségét, ám annak felismerésére már nem képesek, hogy az ember nem tudja meghaladni önmagát, azaz nem tud túllépni önmaga erkölcsi elégtelenségén. Míg tehát felismerik a jelen elégtelenségét, annak eredetét nem a mindenkori emberben keresik, hanem a történelmi helyzetben. Így termelődik újra és újra az a forradalmi téveszme, hogy a világot meg lehet és meg kell változtatni. Ézsaiással ellentétben már nem Istentől várják a remélt jövőt, hanem az ember válik önmaga messiásává. A forradalmiság eszméje valójában egyfajta szekuláris messianizmus. Nem Isten jön el, aki megváltja az embert, vagyis megszabadítja az embert önmagától, hanem az ember nő önmaga fölé, saját erejéből.

Mondani sem kell, hogy ez utópia, és ez nem valami íróasztal mellett kitalált tétel, hanem a tapasztalat igazolja. A történelem eddig semmilyen módon nem tudta bizonyítani, hogy az ember erkölcsileg fejlődne. A módszerek változtak csupán, de az ember maga egy jottányit sem, és a rossz egyetemes jelenléte tagadhatatlan.

Éppen ez a tapasztalat hívja újra és újra életre a forradalmi eszméket, és éppen ez a tapasztalat tesz sokakat hiszékennyé a forradalmi kísérletekkel szemben. Mindig életre kel az az illúzió, hogy „holnap majd más lesz”. De mint a történelemben eddig mindig, most is előre tudható, hogy az új forradalmi eszmék nem változtatnak meg semmit sem, a világ marad olyan, amilyen volt, és a világot megváltoztatni akaró eszmék mögött valójában semmi más nem áll, mint hatalmi törekvés. Az Isten őrizzen meg azoktól, akik radikális módon meg akarják változtatni a világot, mert akkor kő kövön nem marad. Ez az a bizonyos orwelli szép új világ (George Orwell: 1984).

Ezek nem a belenyugvás vagy a cinizmus szavai. A világ tényleg pocsék hely, messze nem az, amit az ideális emberi létről gondolunk. Ez a világ a könyörtelen anyagi érdekek világa, a fizikai erő világa, a létfenntartásért vívott kíméletlen harc világa, megtetőzve azzal, hogy mindez be van bugyolálva valamiféle émelyítő moralizmusba.

A keresztyén üzenet annyival több, hogy egyszer s mindenkorra leszámol azzal a tévhittel, hogy az ember önerejéből képes megteremteni azt a világot, amelyről amúgy mindenki álmodik. Isten országát nem az ember teremti meg, hanem Isten országa eljön. Nagy különbség.

Ez egyrészt józanságra tanít, hogy nem szabad bedőlni mindenféle forradalmi eszmének. Másrészt ez a józanság nem tesz cinikussá. Az a körülmény ugyanis, hogy a keresztyén üzenet az ember végső jövőjét Isten felől látja beteljesedni, megkíméli az embert a hamis illúzióktól és utópiáktól, de nem semmisíti meg a létezés értelmébe vetett hitet. Sőt, az Isten által Jézus Krisztus feltámadásában kijelentett végérvényes jövő az egyetlen olyan kilátópont, amely kíméletlen realizmussal látja a mindenkori világ nyomorúságát, mégis rendíthetetlen reménységet ad.