Különböző eszmecserékben gyakorta felvetődik a kérdés: élő közösség-e a gyülekezet. Az ismérvek a beszélgetőpartner nézőpontjától függően sokfélék lehetnek. Közös bennük, hogy az életet Isten Lelke adja a gyülekezetnek. Ennek dinamikáját kikényszeríteni nem lehet, noha magunkat – a közösséget – késszé lehet rá tenni. Egyházi szolgálatunk nagy csodája és titka is ez: emberileg mindent megtenni, amit ránk bízott Isten, ha már munkatársaivá fogadott minket.

Felmérések készülnek, stratégiákat választunk, de be kell látnunk: Isten nélkül semmire sem megyünk. Hasonlóak vagyunk legkisebb lányomhoz, aki kétévesen már elég érett ahhoz, hogy akaratát kifejezze, de a képességei még nincsenek meg, hogy véghez is vigye. Hányszor hallom mégis tőle: „Nem, apa, én magam! Magam!” – aztán persze melléönti a vizet a pohárból.

Megválasztott vezetőinknek sem egyedül kell megoldaniuk a feladatokat. Már csak azért sem, mert kaptak szolgatársakat, és mert Isten munkatársaivá fogad minket, és megsegít. Velünk van a testületi üléseken, és a magányos tehernek látszó, súlyos döntésekben is. Válaszol a gyűlések elején elmondott imádságokra, munkálkodik a szívekben és az elmékben.

Be kell látnunk: az emberi szellem legkiválóbb teljesítményével sem mérhetjük fel az isteni titkot – sem ébredést, sem megtérést, sem újjászületést, sem üdvösséget nem kényszeríthetünk ki. De ennek nem felelőtlenségre kell ösztönöznie minket. Ellenkezőleg: szorgalmas és lankadatlan munkára. Ha nem hirdetik az Igét az embereknek emberi szóval, ha nem vetjük el a magot a magunk tökéletlenségével, akkor mi szökellhet szárba, mit tegyen a Lélek élővé?