A zsidókhoz írt levél 7–9. fejezetei az ószövetségi, leszármazáson és születési renden alapuló papság és főpapság küldetését veti össze Krisztus újszövetségi papi és főpapi, örökkévaló küldetésével, szolgálatával, amelyhez az egykori titokzatos király és pap, Melkisédek személyét, előképét veszi alapul.

Krisztus testi értelemben nem Lévi és Áron leszármazottja, ezért nem kötik azok a törvények és keretek, amelyek Izráel papságát kötelezték. Bakok, bikák vérét, húsát áldozták Lévi fiai naponként az Úrnak saját bűnükért és a nép bűneiért. Krisztus „ezt egyszer s mindenkorra megcselekedte, amikor önmagát adta áldozatul” (Zsid 7,27). A legfőbb különbség az, hogy „a törvény erőtlen embereket rendelt főpapokká, a törvény utáni eskü igéje pedig a Fiút, aki örökre tökéletes” (Zsid 7,28).

„Melkisédek, Sálém királya, a magasságos Isten papja” (Zsid 7,1), az, akinek Ábrahám elismerése és hódolata jeleként tizedet adott (1Móz 14,18-20). „Melkisédek neve először ezt jelenti: igazság királya, aztán Sálém királya, vagyis békesség királya. Sem apja, sem anyja, sem nemzetsége, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, mivel pedig hasonló az Isten Fiához, pap marad mindörökké.” (Zsid 7,2–3) E titokzatos, néhány vers erejéig felbukkanó patriarcha-korabeli ősi király és pap alakja az újszövetségi kort megelőző, azzal párhuzamos, Biblián kívüli apokaliptikus és vallásos irodalomban felmagasztalódott, egyre jelentősebbé vált.

A zsidókhoz írt levél is idézi a pap-királyról szóló Messiás-zsoltárt, amely szintén Melkisédekre hivatkozik: „Pap vagy te örökké, Melkisédek módján.” (Zsolt 110,4) A levél titokzatos szerzője a hit látásával felismerte, megvallotta a Melkisédek rendje szerint eljött „másik papot” (Zsid 7,15): Krisztust, akit az Úristen esküje tett örökkévalóvá.