E napokban – amikor e cikket írom – újból és újból összeszorult szívvel figyelem a híreket: mára mennyivel nőtt itthon a Covid-betegek száma, mennyien haltak meg nem csak idős, krónikus betegek. Sokkal rosszabb a helyzet, mint tavaszszal volt. A kórházak tele betegekkel, az orvosok, ápolók megfeszített erővel dolgoznak, kimondhatatlan – de újra ki kellene mondanunk, és ki kellene fejeznünk – nagy köszönet érte!

Érzem magunkon, hogy félünk. Nehogy megbetegedjünk, nehogy meghaljunk mi magunk vagy a szeretteink. Amennyire tehetjük, vigyázunk: szájmaszkot hordunk, kezet mosunk, nem megyünk nagy közösségekbe, vitaminokkal erősítjük immunrendszerünket. Közben – valljuk be: kicsit vagy nagyon – félünk. Pedig tudatosítanunk kell, hogy a szorongás, a félelem igencsak meggyengítheti az immunrendszert. Nem kívülről támad, hanem alattomosan: belülről. A gondolataink és a szívünk felől. Észre se vesszük, hogy ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok cikáznak a fejünkben, és ettől újból és újból összeszorul a szívünk. A biológiai szívünk és a lelki értelemben vett szívünk.

Másodpercenként ebből az összeszorongott szívből viszi a véráram szerte az egész testünkbe, minden sejtünkhöz a gyászos üzenetet: baj van, félünk, szorongunk, ti is ezt tegyétek! És a hozzánk lojális sejtek engedelmeskednek: maguk is elkezdenek szűkölni, elkedvetlenülni, elerőtlenedni. Ha pedig a szorongás és testvérei: a keserűség, a harag, a megbocsátani nem tudás sokáig megüli, fekélyesíti a szívünket, annak sejtjeinkbe szétáradó hatása különféle betegségeket is előidézhet.