Istennek úgy tetszett, hogy Círus perzsa királyon keresztül ad népének szabadulást a fogságból. Isten népe azonban nem érti meg a szabadításnak ezt a módját (9–13): nem képes felfogni, hogy egy pogány király is lehet Isten választottja, a szent nép szabadítására fölkent király (1). Ők nem így képzelték el ezt. Nem érik fel ésszel. Vitába szállnak ezért Istenükkel, miközben nem tudják átélni a szabadulás örömét. Isten azonban nem engedi a vitát: dönt, kijelent, cselekszik még engedetlen népéért is. Isten elküldte értünk örök terve szerint egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Az ő halála és feltámadása örök szabadulást ajándékozott nekünk: bűnbocsánatot, új életet, örök életet, üdvösséget, amely beragyogja ezt a földi létet. Mit kezd a mai ember Jézus Krisztus megváltó halálával és feltámadásával? Mit kezd ezzel az egyház? Már szinte kimondjuk, hogy nem értjük, vitatkozunk, magyarázkodunk, perbe szállunk Istennel, és elemészt bennünket a hitetlenség. A hit: feltétlen, engedelmes ráhagyatkozás az élő Istenre – bizonyossággal és reménységgel. Az agyag ne vitatkozzon a fazekassal, ne adjon parancsokat neki (9–11)! Urunk, vizesen ragadós, majd kőkeményen száraz, formátlan agyag-életünket te vedd a kezedbe! Köszönjük, hogy a kezedben vagyunk.

Lk 2,41–52.

16. zsoltár

Amikor Círus perzsa király legyőzte Babilont (11), az ottani bálványistenek olyan súlyosak és tehetetlenek voltak, hogy a hordozóállatok összeroskadtak a teher alatt. Nem lehetett sem az isteneket, sem a babiloni népet megmenteni, fogságba kerültek (1–2). Az élő Isten megalkotta, hordozza, megmenti népét. Istenünk szabadító Úr. Ő mindig ugyanaz marad (3–4). Isten megmentette népét Jézus Krisztusban. Ő feltámadott a halálból. Ő nem tehetetlen. Ez tény. Mi erre a tényre emlékezünk. Ez az emlékezés nem tűnődés és merengés a múlton (43,18). A nosztalgia nem emlékezés. Olyankor a jövő reménysége nélkül beleveszünk a múltba. Az emlékezés a mindenkor értünk cselekvő Isten szabadító tetteibe kapaszkodva ragadja meg a reményteli jövőt a legnehezebb helyzetben is. Nagy kísértések fenyegetnek bennünket. Annyi tehetetlen bálványunk van! Semmivé lesznek a kedves cuccaink, értékeink, eredményeink. Fontosak ezek, de nagyon hamar átcsempészhetik magukat az életünkben az élő Isten helyére. Mennyire kísért bennünket kudarcos helyzetekben a csüggedés és a nosztalgia! Urunk, idősen, betegen, reménytelennek tűnő helyzetben ébressz bennünket (2Pt 1,12), hogy krisztusi hittel emlékezzünk, cselekedjünk, éljünk életünk utolsó percéig (1Kor 11,24; 2Tim 2,8)!

Lk 3,1–20.

312. dicséret

Akkor a legyőzött Babilonnak szólt ez a felszólítás, ma a mostani „Babilonnak”. Nekünk szól. Akkor és most: ez Isten Igéjének csodája. Az Úr szólt és szól, cselekedett és cselekszik. Isten Igéje élő és ható (Zsid 4,12). Most „csak” összeszedjük a fejezet legfontosabb gondolatait, és a Lélek majd elevenné teszi azoknál, akiknél akarja. Jólétből, hitetlen, pogány, varázsló elkényeztetettségből (9–15) került Babilon bajba (11), nyomorúságba, gyalázatba, pusztító veszedelembe (2–3). Babilon gőgje, pogány hitetlensége nemcsak a sokféle hiedelem, „varázslás”, hanem ennek modern formái is. Ugyanis Babilon csak magában bízott az egyetlen, élő Isten helyett (8): bölcsességében, tudományában, önmagát agyonfárasztó tervezgetésében, irigy gonoszságában (12–13). Semmit nem változott azóta a hitetlenség testet öltése. Ifjúkora óta nem változott semmit Babilon, mind a mai napig nem tért meg (13). Szállj le onnan, ahol most vagy! Ülj le, állj meg (1)! Ne vitatkozz! Fontold meg azt, amit mond az Úr! Ha már mélyen vagy, végképpen ez segít. Jöjj, Szentlélek Úr Isten! Ragyogtasd fel előttünk, hogy legyőzetett a nagy Babilon (Jel 18,2) a Jézus Krisztusban. Legyőzetett bennünk, legyőzetik körülöttünk. Végérvényes ez a győzelem, és hamarosan egyértelművé lesz mindenki előtt (Fil 2,10–11).

Lk 3,21–38.

431. dicséret

Babilon egyszerre történelmi valóság és szimbólum (20). A mindenkori istentelen hatalmat jelenti, amelynek mindig adott az éppen aktuális megjelenési formája kicsiben és világméretekben egyaránt. Babilon legnagyobb bűne: önmaga istenítése, és ebből következik büszkesége és önzése. Isten könyörül népén, kivezeti őket Babilonból Jeruzsálembe. Micsoda kegyelem ez, hiszen Isten népe folyton engedetlen, minden intés és megtartó szeretet ellenére is (1–11). Az Úr azonban saját dicsősége védelmében könyörül népén (12–15), mert nem engedheti fenntartani azt a látszatot, mintha végérvényesen a mindenkori „Babilon” irányítaná ezt a világot (11). Ezért Isten elküldi népéért – és népén keresztül a világért (20) – az ő szolgáját, akit Lelkével ruházott fel (16), aki által megváltja javíthatatlanul pocsék életünket. – Mi itt örökké „Babilonban” raboskodunk, onnan soha ki nem jutunk. A megváltás az a totális isteni cselekvés, mint amikor az eszméletlenné összevert és tehetetlen embert irgalommal összeszedik a pocsolyából, és megtisztító, gyógyító kezek életre segítik. Aki üdvösségesen újjászületett, az nem érzi jól magát itt, mert ebben a világban soha nincsenek tiszta helyzetek. Képmutatóan hazug, aki mást állít. Menjünk ki Babilonból (20)?! Hogyan? Ezért inkább könyörögjünk: Jöjj, Urunk, Jézus Krisztus (Jel 22,20)!

Lk 4,1–13.

338. dicséret

Újabb éneket hallunk az Úr szolgájáról. Az első éneket a 42. fejezetben olvashattuk. Isten elhívott szolgájának fegyvere, nyila az Isten szava, Igéje. Jézus Krisztus még a kísértőt is Isten Igéjével győzte le (Mt 4,1–11). Ma is az Ige az egyetlen fegyverünk – nincs más, nem is lehet más, nem is kell más (2). Az Úr elhívott szolgáján felragyog az Isten dicsősége, miközben az Úr megváltó, szabadító irgalmát hirdeti és éli. A szolga neve most Izráel (3), mint azoknak neve, akikhez a küldetése szól (5). Isten tökéletes szolgájának küldetése azonban túlmutat Izráel határain minden népekhez (6), el egészen a távoli szigetekig (1). Isten elhívott szolgája is elfáradt (4). Még Jézus Krisztus is elfáradt, leült, könyörgött. Az Úr azonban megáldja szolgája ügyét, mert ez az ügy az Úré. Aki az Úr ügyét képviseli, az soha ne érezze, hogy hasztalan pazarolja erejét, még ha az eredmény nem látható is mindig a testi szemekkel. Aki az Úr ügyét képviseli, annak megáldja az Isten a saját ügyét is. Isten szolgájának ügye és ereje az Úrnál van. Örüljünk, milyen nagyra becsülte szolgáját, és őrá nézve bennünket is a mi Urunk (4–5)!

Lk 4,14–30.

286. dicséret

Ez az Úr szolgájának harmadik éneke (42., 49. és 50. fejezet). Az Úr szolgája az Úr tanítványa, aki figyelmesen és rendszeresen hallgat Isten szavára, majd mindenben engedelmesen ahhoz igazodik (4). – Az Úr szolgája nem saját erejéből, hanem az Isten ereje által lesz engedelmessé (8). Ez a mennyei erő azonban szenvedést is vállaló hűség, amely rezzenéstelen arccal hordozza a terheket az Isten ügyének szolgálatában. Olyan a szolga élete és arca, mint a kovakő – arcát nem takarja el, hanem szeretettel szembenéz minden emberrel és eseménnyel, mert Urában bízik (5–7). Az Úr szolgája azonban nem rideg engedelmesség, és nem szenvtelen szenvedés elérhetetlen és életidegen példája számunkra. Az Úr szolgája úgy hirdeti Isten Igéjét, hogy azzal erősítse az elfáradtakat, a megfáradtakat (4). Vannak olyan helyzetek, amelyektől rettegünk – amikor pedig benne vagyunk azokban, akkor kapjuk az erőt. Ez csoda. Ahol nem bátorít és erősít az Ige, ott nem Jézus Krisztus szól.

Lk 4,31–44.

226. dicséret

Mindenre elégséges biztatás ez. Az Úr megvigasztal, csak bízzunk őbenne, keressük őt mindennap! Jézus Krisztusban végképp megvigasztalt minket az Isten, mert ő örökre megszabadította népét (4–6), romhalmaz életünket újjáépítette: a puszta édenné lett (1–3). Az Úr megerősít. Őbenne bízunk. Nem félünk az emberek gyalázkodásától, szitkozódásától. Mint a moly megrágta ruha, úgy esik szét végül minden kicsinyes és gyalázatos emberi harc. Csak az Úr igazsága marad meg. Ez az igazság számunkra kegyelem és erőforrás. Nem rendülünk meg (7–8; 12–13). Az Úr megvált. Sokkal többről van itt szó, mint amit a fogságból való hazatérés adott Isten népének. Ez csak halvány előképe annak, amit az Úr készített nekünk: örök öröm, minden gyötrelmes sóhaj vége (9–11; 14).

Lk 5,1–16.

299. dicséret