Ahogyan távolodunk a huszadik századtól, egyre kevesebben emlékeznek és emlékeztetnek az akkor élt és alkotott magyar költőkre, írókra – kivált azokra, akik saját korukban sem voltak nagyon ismertek, illetve akiket a létező szocializmus évtizedeiben elhallgattak, aztán meg elfelejtettek. Mint a magát „dolgaértő kismester”-nek nevező Csanádi Imrét, akinek január 10-én volt születése századik évfordulója.

Hiába volt József Attila- és Kossuth-díjas, tizennégy kötetes költő, író, műfordító, publicista, szerkesztő, hiába írta róla földije, a szintén a Fejér megyei Zámolyon született Csoóri Sándor, hogy Csanádi ugyanazt az eltéveszthetetlen hangot találta meg a magyar irodalomban, mint Kodály a Psalmus Hungaricusban vagy a Berzsenyi-versekre írt kórusműveiben. S hiába ő – több irodalomtörténész szerint – az egyik legmagyarabb költőnk, aki a régi, a népi és a modern költői nyelv zseniális ötvözésével a magyar nyelvet Arany János óta talán a leggazdagabb megzenésítésben szólaltatta meg, ma már alig hangzik el a neve vagy valamelyik verse.

A ma élő reformátusoknak azért illik tudni, hogy az Egy hajdani templomra című költeménye (amelyet a református Csanádi a legtöbbre tartott) az egyik legszebb, legfontosabb magyar hitvalló vers. Prófétai, prédikátori nyelven idézi meg azt a régi templomot, amely csak nádfödeles pajta, „sár-alkotmány” volt, mégis szentegyháznak neveztetett, ahol a „két vad pogány”, azaz a törökök és a németek szorításában a puszta létért küzdő magyarok szomjúhozva hallgatták az Igét, és zúgták a zsoltárokat. Szerény, szegény, törékeny hajlék volt a tipikus református templom; „Mégis megtartódat benne becsüld, magyarság, / ország lappangott itt, mikor nem vala ország; (…) lett Bástya és Bátorság.”