Ha laikusként a „szeretetszolgálat” szót halljuk, legtöbbünk lelki szemei előtt a Nyilas Misi Pakk, az Otthon Melege tűzifaprogram és társaik, a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) közismert kampányai jelennek meg. Ez azonban így nem teljesen helytálló, hiszen ön a – mindeddig – Szeretetszolgálati Iroda néven működő egység vezetője, amely nem azonos az MRSZ-szel.

A református egyházban évtizedek óta működő Diakóniai Osztály idővel Szeretetszolgálati Iroda, 2020. január 1-től pedig újra Diakóniai Iroda lett. Az első névváltozás azért is történt, mert az akkori vezetők úgy gondolták, hogy a diakónia szó kevésbé érthető a közvélemény számára. Egyszerűbb, befogadhatóbb, kedvesebb nevet akartak kitalálni, amely egyben hívószó is, és jobban tükrözi az irodán keresztül végzett szolgálatot. Ezért cserélték le akkoriban a Diakóniai Osztály nevet. Idővel viszont megfogalmazódott az igény arra is, hogy legyen az egyháznak egy olyan alapítványa, amely célzott karitatív tevékenységet folytat: krízisintervenciót, a szegények elérését, a katasztrófák idején a gyors segítségnyújtást. Erre azért volt szükség, hogy az egyház még egyértelműbben kiléphessen az intézményes keretekből, és legyen olyan rugalmasabb szervezet, amely gyorsan tud reagálni. Így jött létre a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány, amelyet ma röviden MRSZ-nek hívunk. Ekkor kezdődtek a félreértések is.

Egyházunkban tehát mindeddig két „szeretetszolgálat” nevű egység működött, az MRSZ Alapítvány és az MRE Szeretetszolgálati Iroda. Nem okozott ez többletmunkát a mindennapi feladatokban, illetve zavart a támogatókban?

Számunkra ez mindig egyértelmű volt, mert míg a Szeretetszolgálati Iroda az intézményes diakóniában tevékenykedik, és a fő profilja az intézményfenntartás, addig az alapítvány a maga szociális és karitatív kereteiben egészen más oldalról próbálja elérni a rászorulókat. Az is motivált minket a névváltoztatásban, hogy az esetleges támogatóknak is legyen egyértelmű, melyik szervezetet keresik fel.

A többletmunka inkább a titkárságunkon csapódott le: a napi telefonhívásaink több mint felét az tette ki, hogy az Irodát hívták fel olyan felajánlással vagy kéréssel, amelyben az alapítvány volt az illetékes. Hála Istennek, egy épületben van a székhelyünk, így a kolléga azonnal a megfelelő helyre tudta kapcsolni a hívót. Viszont az nem igaz, hogy két szeretetszolgálata van az egyháznak. Én abban hiszek, hogy egy szeretetszolgálata van, amelynek a korábban említett logika szerint van két megjelenési formája.

Egészen más szervezeti felépítést igényel a jelenleg ötvenegy intézményt fenntartó iroda vezetése. A mi működésünk anyagi forrása elsősorban nem adományokból, hanem állami támogatásokból származik: minden intézményünk célzott állami támogatásokat kap, a gondozottainktól pedig térítési díjakat kérünk. Ez rengeteg pénz mozgatását is jelenti: a támogatásokat nemcsak elfogadni kell, hanem el is kell velük számolni.

Az irodánkban olyan munkatársak dolgoznak, akik jogi, szakmai, személyügyi, könyvelői segítséget tudnak nyújtani a teljes hálózat számára. Egy közel hétezer ellátottal és mintegy ezernyolcszáz munkavállalóval működő intézmény esetében ehhez komoly apparátusra van szükség. Az iroda azt a célt szolgálja, hogy „minden illendően és rendben történjék” (1Kor 14,40).

Január 1-től Diakóniai Iroda megnevezéssel működnek tovább. Ez már kifejezőbb név, de ha az interneten keresgélünk, kevés különbséget fedezünk fel az iroda és az alapítvány arculata között.

Kezdetben az irodának is az volt az irányelve, hogy az alapítvány az iroda egyik kinyújtott karja, amellyel a jobban szem előtt lévő helyzetekre, eseményekre reagál, és amelyen keresztül meg tudjuk mutatni a társadalomnak, hogy az MRE törődik a rászorulókkal. Az alapítvány jelent meg a logóval a sajtóban, és így az arculatunk összemosódott. Mostanra fogalmazódott meg a vágy, hogy mindkét szolgálati ág hatékonyabban mutassa meg a saját tevékenységét.