Az ókori Közel-Keleten egyedülálló volt, hogy a zsidók tartottak heti egy olyan napot, amikor nem a munka határozta meg a napi cselekvésüket. Ezt a heti ritmust a keresztyénség is átvette, és a gyülekezeti élet pulzáló ritmusát évszázadokig a vasárnapi istentiszteletek határozták meg. Hagyományosan ehhez az alkalomhoz mérjük a hét többi közösségi alkalmát és egyéni lelki életünk ritmusát is.

Generációk nőttek fel úgy, hogy meghatározó volt számukra az istentisztelet, majd a vasárnapi ebéd, az asztal körül együtt töltött idő. Mára azonban a fogyasztói társadalom mintha elfelejtette volna a pihenőnap szakrális és fiziológiai jelentőségét is. Christopher Ringwald találóan értékeli a kialakult helyzetet: „A keresztyének és sokan mások manapság hétvégénként már két szombatot tartanak.” A befejezetlen munkák elvégzése a hetedik napot nem ünnepnappá, hanem olyan idővé változtatta, amelyben utolérjük magunkat a hétköznapi elmaradások terén.

A keresztyénség számára azonban nem a befejezetlen munkáink pótlása a lényeg, hanem, ahogy Nagy Gergely írta a VI. században: „Számunkra az igazi szombat a mi Megváltónk, a mi Urunk, Jézus Krisztus.” A legfontosabb sajátossága a békesség megélésének és a nyugodalom napjának egyaránt az, hogy Krisztusra kell mutatnia.