Advent harmadik vasárnapjának klasszikus értelmezése saját halálunkra mutat rá. A mai igeszakasz is ezt hangsúlyozza: egyszer meghalunk (27). Mi lesz utána? Ez a vasárnap figyelmeztet: a halál nem a lét, hanem az élet ellentéte, tehát halálunk után meg kell állnunk az Úr színe előtt számadásra, és ő megítél bennünket (27). Mit hozunk fel mentségül magunk mellett, hiszen annyi mindent elrontottunk? Ott nem mutogathatunk a másikra bűnbakként, ott nem lakolhat csak a másik. Márpedig itt, ebben a világban – egyébként a bűn miatt joggal – az ószövetségi logikát követi minden paragrafus: valamiféle rendnek érvényesülnie kell, és valakinek lakolnia kell, mert büntetés, „vérontás” nélkül nincs bocsánat és megnyugvás (22). A számadáskor nem mutogathatsz a másikra (18–22). Személyesen rád vonatkozik ez az igevers: egyszer meghalsz, és utána megítél az Isten. Nem baj, ha ez az igevers félelemmel tölt el (27)! Advent harmadik vasárnapja evangéliumot hirdet. Ez az ítélet, Isten irgalma, kiválasztó kegyelme által, Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatára tekintve, számodra a megváltás kiteljesedését jelenti (23–28). Nincs már kárhoztató ítélet azok ellen, akik Jézus Krisztusban vannak (Róm 8,1). Nincs ennél nagyobb örömhír!

Jób 33

146. zsoltár

Újra és újra ugyanazt kell tenni. Naponta ugyanazt, évente ugyanazt: az életívünk ugyanaz; ha a részletekben vannakis különbségek, az ismétlődés ugyanaz. Legfeljebb ma annyit változott mindez, hogy sokkal gyorsabban, minél hatékonyabban és újszerűbben kell , verklizni" a dolgokat (11). Mégis, újra és újra el kell végezni a teendőket, hogy biztonságban érezzük magunkat, hogy rend legyen körülöttünk, hogy megnyugodjunk, tettünk valamit... A mai igeszakasz arra mutat: az ember állapotát jelzik ezek az ismétlések. Semmi sem tökéletes bennünk, általunk, körülöttünk, ezért újra és újra ismételnünk kell; tenni, tenni, egyre látványosabb eredménnyel, hogy igazolhassuk az életünket. Ma már mindenki publikálhatja is, hogy éppen mit csinál. Az egyre lelketlenebbül ismétlődő tevékenységmánia a legnagyobb nyomorúságunkra mutat rá: tökéletlen, erőlködő, valójában erőtlen és halandó életünkre, amely megváltás után kiált. Még mindig az ószövetségi szinten vagyunk, csak most , elvilágiasodott" formában mutatjuk be újra és újra áldozatainkat, beáldozva a minősített időt, egymást, akár a szeretteinket is, és nincs megnyugvás, nincs megtisztulás. Íme, itt van, aki nem áldozatot és ajándékot akar, aki ezeket nem kedveli (4–7), mert Jézus Krisztus egyszer és mindenkorra megváltó, szerető szövetségébe fogad, és jelzi, hogy életünk igazolt, még mielőtt bármit tennénk is. Ez az üdvözítő szeretet hálás engedelmességre indít.

Jób 34

318. dicséret

Teljes bizalmunk van a Jézus Krisztusban, és ez az ő Lelkének ajándéka. Ez a teljes bizalom csakis a feltámadott Urat illeti meg. Teljes bizalommal hisszük, hogy – minden nyomorúságunk ellenére – bemehetünk az örök, mennyei hazába, ahol igazán jó lesz nekünk (19–21; Fil 1,23). Teljes bizalommal hiszünk, és meg is maradunk ebben a bizalomban. Ezért naponta odajárulunk az Úr színe elé, teljes hittel. Járuljunk az Úr színe elé, hiszen ő teszi igazzá szívünket, életünket, ő az, aki megtisztít, és nem tulajdonít nekünk bűnt. Ezen az adventi napon is a kegyelem jele: megállhatunk az Úr előtt, Igéjére figyelve, hogy soha el ne felejtsük reménységünket és azt, hogy hű az Isten, aki az ígéreteket tette (19–23). Teljes bizalmunknak konkrét gyümölcsei vannak. Saját gyülekezetünkben egymást kölcsönösen szeretjük, buzdítjuk, saját gyülekezetünket el nem hagyjuk, hiszen tökéletes gyülekezet nincs, amíg abban én jelen vagyok. Imádságos tudatossággal ügyelünk ezekre (24–25). Teljes bizalmunk jele az, hogy komolyan vesszük a közelgő ítéletet, de nem félelemmel, hanem bizonyossággal, hiszen az ítéletet mi Jézus Krisztusban éljük meg, számunkra az ítélet a megváltás teljességének megvalósulása (25–31). Teljes bizalmunkban tartsunk ki: kitarthatunk, hiszen ő megtart (32–39)!

Jób 35

320. dicséret

Az élő hit jó bizonyságát az előttünk jártak tanúbizonysága által nyertük el. Isten eszközöket használt fel az életünkben, a Biblia bizonyságtételét szentlelkesen továbbadták nekünk. Becsüljük meg ezeket a régieket, a hit hőseit! Nemcsak a nagy hősöket, akiket itt a levél írója felsorol, hanem azokat a , névtelenül is szent" embereket, akik a mi személyes életünkben lehettek az Ige evangéliumának továbbadói, és akiknek nevei fel vannak írva a mennyben (Lk 10,20). Számos kérdés merül fel itt. Ki a te életedben ez a tanúságtevő? Te kinek az életében lehettél bizonyságtevővé? A saját családod életében mi a helyzet ezen a téren (2)? Ez az igevers egyben diagnózist is kiállít korunkról, ahol az elődök, az örökség megbecsülése már alig számít valamit. Új kell, más kell, és alapjaiban fordítjuk fel a világunkat, mindent megkérdőjelezve. Olyan ez, mint amikor azonnal porrá rombolom az atyai házat, úgy, hogy még ott élnek benne a szüleim. Törődünk-e idős szüleinkkel, megbecsüljük-e az előttünk járt bizonyságtevőket, számít-e még a keresztyén üzenet, az evangélium? Itt a régiek bizonyságtétele eleve a Krisztus evangéliumára vonatkozik, és az abból következő hitre és életre. Tudjuk, hogy tökéletes nincs e világban (2Kor 5,6), éppen ezért a régiek megbecsülése hit kérdése.

Jób 36,1–25

321. dicséret

A hit érzékennyé tesz. Az élő hit látja, és érzékenyen rezdül arra, ami nem jó e világban, és jobbat remél annál. A hit érzékeny arra, hogy jövevények vagyunk, fáj neki, hogy e világ a mulandóság rabságában nyög, hiszen itt minden elavul, elmúlik, kárrá és szemétté lesz: legyen az dicsőség, hatalom, vagyon, emberi kapcsolatok, emlékek… Ez a hívő érzékenység jelzi, hogy jobb után vágyunk, maradandó hazát keresünk. Nem hívő ember az, akinek ez nem fáj, és hitére hivatkozva keménnyé és érzéketlenné lesz (13–14). A hit azonban bizonyos abban, hogy van jobb annál, mint amiben most élünk, és éppen ez a bizonyossága segíti őt ahhoz, hogy már ezt a világot jobbá tegye. Ez a jó a mennyei világ gazdagságából ered, amely a legjobb (Fil 1,23). A legjobb pedig Isten ajándéka. Ebből következhet minden jó már ebben a világban is. A hit az élő Isten megszólító ajándéka, ahogy Ábrahám életében is történt. Ez a hit engedelmessé tesz az Úr iránt. Ez a hit kimozdít a holtpontról: felkel és elindul, noha bizonytalan a holnap, de bizonyos abban, hogy az Úr előtte jár az idegenben, a bizonytalanban. Ez a hit „sátrakban” lakva bizonyossággal várja azt a várost, amelynek szilárd alapja van, és amelynek alkotója és tervezője az Isten (8–12).

Jób 36,26–37,13

323. dícséret

Jót beszélgettünk az egyik testvéremmel és barátommal. A társalgáskor az is felmerült, szinte kimondatlanul, de annál direktebben, hogy örülünk itt letelő éveinknek, meg annak is, hogy már letelnek, miközben aggódunk és könyörgünk gyermekeinkért, mert nem tudunk azonosulni azzal a hitünk örökségeit bántó, szekularizáló világgal, amelyben most élünk… Egyszóval nem érezzük már jól magunkat ebben a világban! Fájt a szintén kimondatlan tehetetlenségünk érzete is. Aztán mielőtt ebbe belekeseredtünk volna, megszólalt a mai igeszakasz, azonnal megkaptuk az Úr válaszát hitetlen búslakodásunkra: „Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. Mert inkább vállalta Isten népével együtt a szenvedést, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel többre becsülte Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot.” (24–26) Ha Egyiptom kincseit – meg minden más kincset – nagyobb gazdagságnak tartjuk a ránk bízott kincsnél, az egyetlen, örökkévaló kincsnél: Krisztusnál, akkor tényleg nincs jövőnk.

Jób 37,14–24

324. dicséret

Micsoda biztatás (3)! Erre van szükségünk! Ez mennyei hang, ez az Isten igéje! Ne féljünk, ne csüggedjünk, ne nyögjünk a terhek alatt, ne panaszkodjunk, hogy lelkünkben megfáradtunk, kiégtünk! Tegyük le ezeket a bűnöket, és minden minket megkörnyékező bűnt (1). Sok a kísértés, fojtogat, gyakran észre se vesszük, hogy bedarál. Valójában egyetlen bűn létezik, amelyből a többi fakad: a feltámadott Úr elutasítása. Tekintsünk a hit hőseire (1)! Azokra, akiket a Biblia elénk állít, és azokra is, akik az egyház története során hűséges tanúk voltak, és mindvégig örömmel és erővel hirdették és élték az evangéliumot. Hűséggel, örömmel és erővel, nem pedig megkeseredve futották meg az előttük lévő pályát. Urunk, őrizz meg bennünket az örömteli reménységben! Csukás István köszöni az Úrnak az egyik versében, hogy mindeddig megállhatott az „öröm ujjhegyén”. Nézzünk fel Jézus Krisztusra (2)! Mi bajunk lehetne?

Jób 38

325. dicséret