Honnan a futás iránti szeretet?

A Partiumban nőttem fel, ahol gyermekkoromban nem volt lehetőség szervezett sportolásra, így a sport kimaradt az életemből. Harminckilenc éves koromban egy rejtélyes betegséggel jártam végig a magyar egészségügyet. Talán a huszonhatodik orvos mondta, hogy fogalma sincs, mi lehet ez, de kezdjek el futni, attól biztosan jobb lesz. Természetesen elsőre azt gondoltam, ez butaság. Az orvos ráadásul ultrafutó volt, úgyhogy nem győzött meg. De aztán úgy voltam vele, hogy már annyi mindent megpróbáltam – mit veszíthetek? És ha nem is a gyógyulással, de a futás megváltoztatta az életemet. Nemcsak a sport iránti szeretetemet találtam meg, hanem motivációt, lelkesedést és segítő szándékot tudtam vele összekötni.

Akkor még kicsik voltak a gyerekeim, félig külföldön éltünk, és nehéz munkakörben, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egészségügyért felelős államtitkárságának kommunikációs vezetőjeként dolgoztam. Nehezen jött egyik kilométer a másik után. Volt, hogy az összes futófelszerelésemet kidobtam a kukába. Aztán a következő napon újra elővettem, és ismét nekimentem a feladatnak – küzdelmes út volt, de nem vagyok feladó típus. Ahogy egyre hosszabb távokat tettem meg, meditációvá lett a futás. A magánéleti és munkahelyi stressz hatása alatt úgy éreztem, hogy ez az az idő, amikor magamra tudok figyelni, és amikor a legközelebb vagyok ahhoz, aki teremtett. Az volt az én elvonulásom. 2015-ben pedig megszerveztem az első jótékonysági futásomat Böjte Csaba gyermekeiért.

Hogyan lesz az egészségmegőrző hobbiból országokon átívelő karitatív tevékenység? Ez kissé nagy ugrásnak tűnik.

Futás közben „őrült” ötletek szoktak eszembe jutni. „Sajnos” ilyenkor néha el-elküldök egy-egy SMS-t valakinek azzal, hogy „na, akkor megcsináljuk?” Ha pedig a válasz igen, akkor már nehéz lenne kihátrálni. Az első, Dévára szervezett út ötletét annak az orvosnak küldtem el így, aki a futást javasolta gyógymódként nekem. Önmagában már a szervezés is jó dolog. Hihetetlen, hogy milyen kapcsolatokkal és mennyi szeretettel találkozunk ilyenkor.

Amikor először voltunk Déván ismerkedni, terepszemlét tartani, odajött egy kislány, és adott egy rajzot. A címe az volt, hogy Emília tökéletes világa. Az életét ábrázolta a gyermekotthonban, amely számára a tökéletes világ volt. Mi gyakran azt hisszük, hogy nekünk a legrosszabb, és sajnálkozunk, hogy miért nem jobb, könnyebb az élet. Amikor azzal szembesülünk, hogy egy gyermekotthonban élő kilencéves kislány azt gondolja, neki az a tökéletes, amit ő ebben az intézményben megkap, más kontextusba kerül a saját sorsunk.