Meg kell ismernünk a körülöttünk lévő világ lelkét ahhoz, hogy Krisztus eszközei lehessünk benne. Ahhoz pedig, hogy megismerjük, milyen folyamatok játszódnak le, mélyebbre kell hatolnunk a felszínnél. Régóta figyelem, mekkora jelentőségre tettek szert a meseszerű történetek az alapvetően realitásra törekvő nyugati kultúránkban.

A felnőttmesékben emberek küzdenek más emberekkel, de régi mesék alakjaival is: sárkányok, óriások, mindenféle rendű és rangú emberfeletti lények és emberhez hasonló szerzetek töltik be a színt, úgy, hogy közben az új mesék világában megmaradnak alapvető realitások. Egy közös pontja van ezeknek a történeteknek: a legfőbb ellenség a sötétség – maga a halál. Ez az ősi emberi félelem olyan erőssé vált korunkban, hogy majd minden erre hegyeződik ki: milyen esélyünk van a halállal szemben? Hogyan menekülhet meg az élet?

Az emberiség traumatikus pillanatai jelennek meg egy-egy történetben. Azok a helyzetek, amelyeket már emberként nem tudunk kontrollálni. Mesébe burkolva mintha csak a közelmúlt történéseit látnánk terrortámadásokról, váratlan katasztrófákról, járványról. Az emberiség választ keres.

A jövő és a dolgok értelme miatti emberi bizonytalanság a bűneset óta az egyik legnagyobb teher. De a világ sóhajtozva várja, hogy oldódjon a bizonytalanság, és választ találjon kérdéseire. Nem is annyira a miértekre. Ma a társadalom nem akarja tudni a miérteket. Amit tudni akar, az inkább a hogyan. Hogyan lehet túlélni, hogyan lehet kijutni? Hogyan lehet kimenekíteni az életet a sötétségből?

Végidős várakozás ez. Tudatalatti advent. Csakhogy a bizonytalanság az ismeret hiányában épp a reménységet nélkülözi. A világ úgy él folyamatos végidős várakozásban, hogy a reménység helyét átveszi a félelem. Mégpedig a legősibb félelem: a halál rettegése. Sárkányokkal és óriásokkal, vagy puszta testi erővel, hősiességgel és kitartással verné le a halál birodalmának seregeit.

De hát pontosan erre készülünk. És az a szuperhősöknél hősibb harcos, aki megteszi ezt nekünk, az adventi várakozásunk tárgya, Krisztus, aki „véget vet a halálnak örökre”. Isten nem azt ígérte, hogy Krisztus második eljöveteléig a teljes béke korszakát éljük át, hanem igenis az egyre szorítóbb nehézségeket, ahol a gonosz erői fenyegetnek bennünket. Igaza van a modern meséknek: szükségünk van a kitartásra, szükségünk van erőre, és szükségünk van hősiességre. De a mi kitartásunk alapja több, mert reménységből fakad.

Erőnk több, mert Isten hatalma erősít bennünket, és hősiességünk minden emberi vitézségen túl szeretettel van felvértezve. Mégsem elég mindez, mert feladatunk és felelősségünk van azokkal szemben, akik nem így erősek és nem így bátrak. A mi adventi seregeink még rettenetesen kicsinyek, és feladatunk, hogy nőjenek, mert senkit nem hagyhatunk az út szélén, hogy végül a sötétség erői kerítsék hatalmába.

Amit az emberi mesék nem tudnak elmondani, az a keresztyénségnek egy hatalmas többlete, és szégyen, hogy nem tudjuk érvényre juttatni üzenetét. Hiszen Isten mindenki Istene. Ő, aki teremtette ezt a világot, mindenkinek az Ura. És aki teremt, az újjá is tud teremteni. Minden reménységünk alapja, hogy a mi várakozásunk nem a halál erőinek felülemelkedésére néz, hanem a végső győzelemre, amikor Krisztus , véget vet a halálnak örökre" Ez a csoda már közöttünk van. Az emberré lett Isten Fia maga a világ világossága. Erejét és hatalmát megmutatta közöttünk.

A mesékbe kapaszkodó, válaszokat és a túlélés lehetőségeit kereső emberiség előtt ott az igazság a maga felmérhetetlen távlataival és gyógyító világosságával. Mi pedig emberi eszközök vagyunk abban, hogy érvényre juthasson ez az igazság a világ adventjében. Míg ő eljön. Márpedig ő eljön. Az advent pedig nem puszta várakozás, hanem felkészülés, sőt a világ felkészítése Krisztus eljövetelére. Amíg ő eljön. Ad venit.

A szerző író