A világot teremtő Isten így szólt: „Legyen világosság!” Ez volt a Biblia szerint az Úr első mondata, még a kezdet kezdetén. Ettől kezdve lett nappal és éjszaka. Az utóbbi megmaradt sötétnek, és az ember próbált kezdeni valamit azokkal az órákkal, amelyekben először az árnyak nyúlnak meg, majd leborul az éj fellege. Ma a kapcsoló után tapogatózunk, a régiek elővették lámpásukat, amiről Jézus is beszélt: „Aki lámpást gyújt, nem teszi rejtett helyre, sem véka alá, hanem a lámpatartóra, hogy a belépők lássák a világosságot.” (Lk 11,33)

A cseréplámpás egyszerű, de csodálatos találmány, amellyel pislákoló fényt lehetett csempészni a vak sötétségbe. Ehhez kellett egy nagyobb teáscsészényi méretű, bár lapos edény, amelybe olajat, rendszerint olívából préselt olajat csorgattak, valamint kellett egy kanóc. Ennek kiálló végét lehetett lángra lobbantani – ez az alapelv nem változott évezredekig, csak a lámpások formája alakult az idők során.

Sokáig egy darabból formázták ezt a speciális edénytípust, amely leginkább csőrös hamutartóra emlékeztetett. Ezt a funkció indokolta: így az olaj befogadására szánt rész nagyobb nyílással készült, könnyebb volt feltölteni, a szélén viszont úgy nyomták össze a még lágy agyagot, hogy kis csőr keletkezzen, ez jól támasztotta a kanóc égő végét. Jézus korára divatba jöttek a hosszabb csőrű lámpások, mint egy kis teáskanna: a kanóc égő vége távolabb került a lámpás olajjal feltöltött testétől. Ezen csak apró lyukat hagytak. Akárhogy készült is azonban a lámpás, egyszerű vagy díszes kivitelben, a lényeg nem változott: a sötétség ellen küzdött az ember.

A fény halványan pislákolt az éjszakában, de a semminél ez is több volt. Lehetett várni a reggelt, akár Dávid énekével: „Te vagy, Uram, a mécsesem, az Úr fénysugarat küld nekem a sötétbe.” (2Sám 22,29)