A férfi és a nő találkozása egyetlen és örök. Isten eredeti gondolata ez. Az embert erre nézve teremtette férfivá és nővé, ezért áldotta meg őket, és efelett mondta ki azt, hogy ez jó: ez csakis így jó. Ahogy az ember nem tudja lecserélni a szüleit, nem teheti ezt a házastársával sem. Megérint az egykori kérdés: ha sok „házastársam” volt, akkor melyiké leszek „odaát” valójában? (Mt 22,23–30) Jézus válasza megfontolandó: a mennyei világban már nem nősülünk, és férjhez sem megyünk. De ezzel Jézus nem mondja azt, hogy az az egyetlen valaki, akit itt „házastársként” nekünk ajándékozott, az nem lesz számunkra kiemelten fontos „odaát”. Igen, pontosan itt kezdődnek a problémák: örökölhetik-e a paráznák az Isten országát? (20–23) Egyedül a miénk az, akit az Úr nekünk rendelt (17). Nem oszthatjuk meg mással. Szent kizárólagosság ez. Ám ne legyünk képmutatók: életünknek legkísérthetőbb területe éppen ez. Manapság minden tekintetben bombázza a gonosz az isteni rend alapját: a házasságot, a családot, a férfi és nő áldott kapcsolatát (4–6; 8–11). Ennek ihletésében vegyük észre nekünk rendelt feleségünk szépségét, és igyunk vizet a magunk kútjából (15–19). Vegyük komolyan erre vonatkozóan a féltő intést (1–2; 7; 11–14)!

Lk 11,14–32.

32. zsoltár

Feleségem áldott, szorgos keze mindig megnyugtat. Ez a kéz figyelmeztet arra, hogy az Úr kezében vagyunk, Jézus Krisztusban vagyunk, aki kezességet vállalt értünk (1–5). Az ő kezébe tesszük le életünket, mindenünket, hiszen őtőle kaptunk mindent (Lk 23,46; Zsolt 36,1). Mi az ő kezében vagyunk (Ézs 49,16), és ő nem enged alázuhanni, elveszni bennünket. Sőt, a mindennapok útvesztőiben is megtarthat. Legyünk tehát egymással is kezesebbek! Boldog ember az, aki szerettei kezét úgy foghatja meg, mintha az Úr kezébe, kegyelmébe kapaszkodna.

Lk 11,33–54.

205. dicséret

Isten szavait, féltő szeretettel kimondott parancsait megőrizni, megtartani: az életet jelenti (1–4), míg az ellenkezője a halál kamráiba vezet (27). Érzékletes a kép: a halál nem megsemmisülés, hanem „kamralét”, megkötözött lét, kárt vallott élet. Ezt a kamralétet már ebben a világban éljük, ha nem adatik meg nekünk az a mennyei bölcsesség, amely Isten szavát, annak parancsait komolyan veszi, megőrzi, mennyei erővel megtartja (27). Isten jelenléte, szava, megtartó parancsai nélkül a szegénység kunyhójánál is szűkösebb ez a kamralét, amely a dúsgazdagságot is ugyanúgy szűk kamrává nyomorítja. Ki lehetne jönni a szűk és sötét kamrából, az élet teljességére (Jn 10,10). Jézus Krisztus feltámadott. Ő megnyitotta a halál kamráit. Ő felragyogtatta előttünk Isten szavát, szívünkbe írta az Úr parancsait, mint az örök élet boldog rendjét. Ő kihozta népét a halál kamráiból. Ő fogja a kezünket. Ő tart meg bennünket. Őrá figyelünk (Zsid 12,2).

Lk 12,1–12.

242. dicséret

Az élet kivételezett, nagy ajándékai azok a pillanatok – e rohanó világban különösen –, amikor megállunk, és önfeledten gyönyörködünk valamiben. Ezekben a pillanatokban az örökkévaló, mennyei jelent éljük át. Életem kiemelkedő emlékei azok, amikor átéltem ezeket a pillanatokat: amikor megláttam a leendő feleségemet, amikor lesétálok a Balaton-partra, amikor felhangzik egy Bach-kantáta vagy egy Mozart-zongoraverseny, amikor Csehov egy darabja újra és újra megtalál, amikor L. Afremov festményeire tekintek… És főként, amikor Isten Igéjét tanulmányozhatom, hirdethetem. Az Úr bölcsessége Jézus Krisztus tisztaságán át tekint az emberre, és gyönyörködik az emberben. Ez az isteni gyönyörködés az Úr Lelke által újjászül bennünket, hogy valóban legyen mit gyönyörködni bennünk, így egyre szebb, tisztább, szentebb, gyönyörűségesebb legyen az életünk. Kegyelmi állapotban van az az ember, akiben gyönyörködik az Úr. Az ilyen ember gyönyörűvé lesz, megújul Isten kegyelme által. Az ilyen ember gyönyörködik az Úrban és az ő Igéjében. Az ilyen ember másokban is tud gyönyörködni, még akkor is, ha alig lehet felfedezni, hogy mi gyönyörűség lehetne az illetőben. Éppen ez a krisztusi gyönyörködés lényege. Az ilyen ember meg tud állni, és tud „csak úgy” gyönyörködni: mert annyi szép van még mindig ebben a bűntől hemzsegő világban is.

Lk 12,13–32.

266. dicséret

Milyen a hitből fakadó bölcsesség? Az Úr félelméből fakadó bölcsesség tele van életörömmel. Ez az életöröm az Isten ajándéka. Ennek az életörömnek része, hogy van saját életterünk, vannak Istentől kapott javaink – áldott munkánk gyümölcsei: házunk, asztalunk, ennivalónk –, amelyeknek egy részét megoszthatjuk másokkal, miközben a másik rész csak a miénk. Az életöröm része a találkozás, a beszélgetés, a gazdagodás egymás kincseiben. S az életöröm része a teljes visszavonulás lehetősége is: egyedül lenni egy időre, amikor senki nem beszéli tele a fejünket. Urunk, adj életörömöt (1–6)! Az Úr félelméből fakadó bölcsesség életöröme számol a halállal. Ha az életöröm nem számol a halállal, akkor ez az öröm csupán duhajkodás. A halál ténye teszi életörömünket hitelessé, mint akik a halálon túli élet reménységével örülnek ebben az életben, és nem a halál elől menekülve (10–12). Az Úr félelméből fakadó bölcsesség életöröme számol a halállal, és földi életének éveit soha nem vesztegeti balgaságokra. Ez a bölcsesség nem kínlódik olyan emberekkel, akiket semmiféle emberi technika nem változtathat meg. Ezekért imádkozik; ahol tudja, segíti őket, de nem veszteget rájuk érdemi időt. Sok balgaság, rögeszme, pletyka, hergelés, konfliktus mögött feszülnek halálos árnyak. Egyszer ötven fölött fakadt ki előttem valaki: – Erre az hiábavalóságra nekem már nincs időm! – Valóban, az Úrtól kapott időnkkel így is el kell számolnunk: minek adtunk hangsúlyt a szűkre szabott keretben, és minek nem (7–9; 13–18).

Lk 12,33–40.

240. dicséret

Az ellentétpár végigvonul a fejezeten és magán a Példabeszédek könyvén is: az istenfélő és az istentelen közötti különbség. Ez a szemléletmód mindenre az élő, egyetlen Istenhez való viszonyulásban tekint. Valóban: mindent meghatároz, hogy hitben járunk-e vagy sem. Az istenfélő mozdíthatatlan, nem inog. Mégis, az istenfélő is meginoghat. Az az Isten nem inog, aki az istenfélőt hordozza. Az istenfélő szilárdsága nem önmagában van, hanem kőszikla Istenében és megváltó Urában, aki feltámadott a halálból. Őrá tekintve állhatunk szilárdan, tudva, hogy életünk nem hiábavaló (1Kor 15,58). Az istenfélő mozdíthatatlansága nem valamiféle hajthatatlan, embertelen ügybuzgóság, amely mindenkit és mindent kész lenne feláldozni az ügyért, amelyet képvisel. Az istenfélő mozdíthatatlansága krisztusi: mozdul a másikért, de soha nem mozdul a sajátjai ellen. Az istenfélő soha nem lehet a rábízott kincsek árulója. Az istentelennek nincs maradása, nincs nyugta, nincs biztos lakozása. Az istentelennek mindig új, más és több kell. Ez a változtatni akarás nem tényleges jobbra törekvésből fakad, mint az istenfélőknél, hanem magából az istentelenségből: vagyis abból, hogy megunta a régit, legyen az feleség, barát, munka, lakás, gyülekezet, lelkész, egyház. Az istentelen eleve parázna. Sajnos a látható egyházban is sok ilyen istentelen van.

Lk 12,41–59.

467. dicséret

Szíven ütött ez a szó: odalesz! Ez azt jelenti: összetörik, tönkremegy, elvész, eltűnik. Sóhajtva fakad fel belőlünk olykor: „Hová tűnik a reménység, a fiatalság, az élet?” Valójában már nem része a kultúránknak, hogy erre rákérdezzünk, mert a fiatalos, vidám és erős életszeretet „hivatalosan előírt kurzusa”, a pillanatnyi jelen élvezetének megélése mindent visz. Ennek a narratívának része, hogy reménységünk csak a pillanatra, csak erre a földi életre irányul, még a hit emberei is valójában csak erre tekintenek. Ez a kultúra az egészségesek, az erősek, a sikeresek „tapló kultúrája”, ahol a gyengékkel és a betegekkel csak az egészségesek önmagukat reklámozó szeretete felől foglalkoznak, vagyis a nyomorúság is a vitalitás eszközévé lesz. Erre utal igeversünk párhuzamos, második sora, amikor az erősekhez fűzött várakozásról beszél. Pedig ha csak ebben az életben reménykedünk, és még Jézus Krisztusban is csak erre az életre nézve reménykedünk, akkor mindenkinél szánalomra méltóbbak vagyunk (1Kor 15,19). Ez a beszűkült reménység nem valódi reménység, mert cserben hagy bennünket, odalesz, mint ahogy az erősekhez fűzött várakozásaink is. Lehet kertelni: a kudarcosat, az erőtlent, a beteget mindig leírták e világban. Ma is irgalmatlanok vagyunk ebben. Aztán jön a halál, majd az ítélet (Zsid 9,27). Ezekről végképp nem akarunk hallani. Pedig bűnös gondolkodás ez, mint ahogy az életünk is bűnnel és sok vétekkel terhelt. Istenünk azonban örök reménységgel ajándékozott meg bennünket. Csak a krisztusi örök életbe vetett hit a reménység, a többi önáltatás.

Lk 13,1–21.

207. dicséret