Hui, a sütőmester a maradék haját tépte dühében:

– Micsoda? Egy rézgaras? Ez az ember bolond! Teljességgel bolond! – zihálta, és lerogyott a háza kapujában.

Az asszony, akivel beszélgetett, aggódva hajolt fölé, de a sütőmester egy kézlegyintéssel elhessentette magától. Nem. Nem kér segítséget. Még az is jobbnak tűnt, hogy az alvilág útjait járja Anubisszal, mint hogy végignézze, hogyan teszi tönkre az egész életét ez a rabszolgából lett helytartó, ez a József. De hát megmondta ő, megmondta előre! Aki rabszolga volt, azt hiába emelik fel, rabszolga marad élete végéig.

Hui előtt elsötétült a világ, és hirtelen végigpergett előtte az a közel egy évtized, amióta József volt Egyiptom helytartója. A bőség éveiben nagyon meg volt elégedve Józseffel. Akkor sem változott meg a véleménye, amikor elkövetkezett az első szűk esztendő. A Nílus áradása elmaradt, a művelésre szánt földeket nem lepte el a folyó termékeny iszapja. A vetőmag szikes, terméketlen földbe hullt, de akkor még a csatornákban akadt annyi víz, hogy meg lehetett locsolni a növekedő gabonaszárakat. Satnya termés lett ugyan, de volt épp annyi, hogy megéljenek az emberek. Persze már ekkor is akadtak panaszkodók, szidták Józsefet meg a fáraót, és követelték, hogy nyissák meg a gabonaházakat. De József nem engedett. És nem nyitotta meg a gabonaházakat a következő évben sem, mert még volt mit ennie a népnek.

– Okos, okos fiú ez, csak tudnám, ki ad neki ilyen bölcs tanácsokat – dörzsölte a tenyerét Hui, és csak leste, figyelte, hogyan emelkedik a gabona ára napról napra. A vermében sorakozó gabonás zsákokra gondolt, amelyeket csak akkor fog eladni, amikor igazán magas árat fizetnek érte, amikor már aranyban mérik a gabona minden szemét.

Azután elérkezett a nap, hogy már egész Egyiptomban éhezni kezdtek, és a nép kenyérért kiáltott a fáraóhoz.

– Menjetek Józsefhez, és tegyétek azt, amit mond nektek! – rendelkezett a fáraó.

József ekkor nyitotta meg a magtárakat, és kezdték árulni az összegyűjtött gabonát.

Hui úgy érezte, most jött el az ő ideje. Megnyitotta a magtárait, és fennszóval hirdette, hogy nála is van gabona eladó.

– Mennyiért adsz egy mérővel? – kérdezte az asszony, aki éppen arra járt.

– Egy arany – vágta ki Hui, de már meg is bánta, mert lehet, hogy kettőt is kérhetett volna. De az asszony hangosan kikacagta:

– Egy arany? Na ne viccelj már! József magtáraiban egy rézpénzért adnak egy vékával.

A sütőmester a maradék haját tépte dühében:

– Micsoda? Egy rézgaras? Ez az ember bolond! Teljességgel bolond! – zihálta, és lerogyott a háza kapujában.

Az asszony aggódva hajolt fölé, de a sütőmester egy kézlegyintéssel elhessentette magától. Nem. Nem kell segítség. Inkább jöjjön Anubisz, jöjjön a halál, minthogy végig kelljen élnie a rákövetkező ínséges éveket is. Mert a következő és az azt következő években sem termett gabona Egyiptom földjén, de még a környező országokban sem. Ám Egyiptom népe nem éhezett, mert József ellátta őket gabonával.