Előző cikkünkben arról írtunk, hogy minden mai hiedelemmel ellentétben a világ és benne az ember nem ismerhető meg Isten nélkül. Őt kell megismerni ahhoz, hogy a világról és az emberről bármiféle végleges és összefoglaló tudással rendelkezhessünk.

Igen ám, de hogyan ismerhető meg Isten? Amióta az ember ember, azóta küzd ezzel a titokkal. Az Isten-kérdés a szellem nagy és megszüntethetetlen kihívása. Nem csak a teológiát foglalkoztatja, hanem mindazokat a nemrégiben született társadalomtudományokat is, amelyek a vallási tapasztalat egyetemes jelenségét tették és teszik meg kutatásaik tárgyává.

Ezek a tudományok viszont már nem arról akarnak beszélni, hogy ki Isten önmagában, hanem arról, hogy mi történik az emberben és az emberrel, midőn Istenről beszél. Sajnálatos módon az európai szellemtörténetben így következett be az a máig ható fordulat, amely nem Isten felől akarta megközelíteni az embert, hanem pont fordítva, az ember felől az Istent. Ebben a fordulatban az a tragikus, hogy azt feltételezi, az Isten-ember viszonyban már nem Isten cselekszik, hanem az ember. Következtetésképpen Isten tárggyá válik.

Már nem az a kérdés, hogy mit mond és cselekszik Isten, hanem az, hogy mi történik az ember tudatában és lelkében, amikor Istenről akar számot adni. Már nem Isten cselekszik a történelemben, hanem legfeljebb a vallásos ember, akinek a tudatában valamilyen lélektani oknál fogva él egy istenképzet.

Megnőtt a szubjektum szerepe az Istenről szóló beszédben, mi több, szinte bizonyítékká vált, mintha Isten valóságának igazsága azon múlna, hogy mit hisz az ember. Az ebből az antropológiai fordulatból származó nézet manapság olyannyira bevett és elterjedt, hogy némelyek hajlamosak feltételezni: az ateizmus általánossá válása egyúttal megfelelő racionális érv is Isten létének a tagadására.