Fent, északon, a határ mellett fekszik Aggtelek, amelyet leginkább a nevét viselő nemzeti parkról és barlangrendszeréről ismerünk, ez alkalommal mégis azért keltünk útra, hogy megismerjük református gyülekezetét – és mint később kiderült, másik hat települését is. Legelőször a templomtoronyhoz érve csodálkozunk el, ahol kiderül, hogy hiába az irányjelző csillag, templomot közel s távol sem látunk. Így még egy kanyarra és pár száz méterre van szükségünk, hogy felfedezzük a temető mellett az aprócska lelki hajlékot és a parókiát, ahol Mező Arnold lelkipásztor vár bennünket.

Hamar kiderül, hogy a torony régen őrtorony volt, amely aztán 1802-ben került a gyülekezet tulajdonába, azóta ad otthont a harangoknak és tetején a csillagnak. Habár a messziről érkezőket minden alkalommal meglepi a különleges megoldás, a gyülekezet tagjainak ez már természetes. Azonban nem ez az egyetlen érdekesség, amellyel szembesülünk. A lelkipásztor rögtön elmondja, hogy Aggtelek reformátusairól nem tud anélkül beszélni, hogy meg ne említené a többi gyülekezetét is: hozzá tartozik még Jósvafő, Tolnakápolna és Szinpetri, februárig pedig Imola, Ragály és Trizs református közösségében is helyettesített. Az utóbbi három gyülekezetet sikeres szeptemberi lelkészképesítő vizsgája után átvette a korábbi segédlelkész, Szegedi Csaba.

ÉLNI AKARÓ KÖZÖSSÉGEK

– Az ember sokszor elköveti azt a hibát, hogy megálmodja a saját álmait, és azokhoz ragaszkodva kéri Isten támogatását, majd csodálkozik, ha nem kapja meg – emlékezik vissza Mező Arnold arra az útra, amely végül Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe hozta. – Kárpátalján születtem, Sárospatakon jártam gimnáziumba, majd a teológiára, de mindig is hazavágytam, készültem az otthoni szolgálatra. De sosem felejthetjük el, mit mond az Úr Ézsaiás könyvében: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.” (Ézs 55,8) – fogalmaz a lelkipásztor. Végül visszatért Kárpátaljára, de menyasszonyát és őt egy magyarországi lelkésznő adta össze, amiből akkor komoly konfliktus származott. – Tudatosult bennem, hogy nem lehetek lelkész ott, ahová mindig is vágytam. Haragudtam, de szinte azonnal kiderült, hogy az itteni gyülekezetekben segítségre van szükség, így útra is keltünk. Először jómagam, aztán két év múlva – a főiskola befejezése után – a feleségem is ideköltözött. Megtanultam, hogy olykor muszáj elcsendesedni és arra figyelni, hová vezet az Úr, és nem arra, hogy vajon az énáltalam választott úton miért nincs ott mellettem. Ilyen alkalom a böjt is, amikor hálát adhatunk, hogy ő a legnehezebb helyzetből is a legjobbat hozza ki – hangsúlyozza a lelkipásztor.

Habár nem volt egyszerű a gyülekezetek vezetése, de végig érezte az Úr támogatását, amelynek köszönhetően folyamatosan fejlődhettek: a hét gyülekezetben tavaly ősszel tizenkét projekt futott párhuzamosan, ebből öt templomfelújítás volt – mindegyik hajlék műemlék. – Rossz megélni, hogy a határ menti gyülekezetekben a szolgálatunk legnagyobb része nem kifejezetten lelkészi munka, hanem sokszor inkább menedzseri – folytatja Mező Arnold. – Azt tapasztalom, hogy egyszerre talán két gyülekezetben tudunk teljes mértékben lelkészként jelen lenni, azonban az a kényszerhelyzet, amikor ennél több közösség van ránk bízva, megmutatja, milyen önállóságra képesek. A presbitériumok jól működnek, ők szervezik az alkalmakat, mindenben támogatják a szolgálatot és összefogják a gyülekezetet – látszik, hogy élni akarnak – fogalmaz a lelkipásztor.