Vagy hagyjuk inkább az egészet? Túl közel vannak az események, még csak félmúlt, alig-múlt minden, és várjuk meg a történelmi távolságot? Jobb lesz, amikor már senki sem él, vagy legalábbis elmegy ez a nemzedék? Legalább nem fog fájni? Tényleg? Nem az fog fájni, hogy megtehettük volna, de nem tettük? Most sem? Vagy azt mondod, zárjuk le annyival, hogy ne ítélj, hogy ne ítéltess? Meg Istené a bosszúállás? De hát ki beszél itt boszszúról? Ki beszél itt ítéletről? Miért beszélsz rögtön ítéletről, holott az a kérdés, hogy mi történt? Vagy kimondani azt, ami történt, már önmagában bosszú?

Vagy éppen arról van szó, az a lényeg, hogy kimondhatatlan legyen, hogy ne válhasson felszabadító történetté, hogy belül maradjon a trauma, és megemésszen elkövetőt és áldozatot egyaránt? Vagy egyáltalán nem kellene beleállni ebbe az elkövető és áldozat pozícióba? Hogy az elkövető is áldozat volt valójában? És ez nem relativizálás? Hogy ideje „tiszta lappal” újrakezdenünk? Ez a „tiszta lap”? Szóval nem történt semmi?

Vagy egyezzünk meg abban, hogy úgysem tudjuk rekonstruálni, hogy mi történt? Ott voltál? Ott voltam? Ki volt egyáltalán ott, ki látta? És ha ott voltál is, mit ér az? Ki tudja függetleníteni a múltat a saját múltjától? És mit mondanak a dokumentumok? Vannak egyáltalán dokumentumok?

Mi az, amit bezúztak, mi az, ami megmaradt, és ami megmaradt, abból mi rekonstruálható? Hol lappang a többi anyag? Ki férhet hozzá? Ki nyitja meg a betett könyvet? És mi van azzal, ami nincs a könyvben? Honnan tudod, hogy mit gondolt, miközben „azt” tette? Tehetett volna egyáltalán mást? Nem éppen értünk tette, hiszen itt vagyunk? Ja, hogy volt, aki nem tette? És ha csak tettette?