Ajándéklista, tervezés, ki minek örülne, hasznos is legyen, meglepetés is legyen... Talán ismerős kérdések, érzések ezek karácsonykor. A karácsony az ajándékozás ünnepe. Megható, hogy ilyenkor a legtöbb emberben megmozdul a szeretet, és igyekszik ajándékkal, valami aprósággal kedveskedni, örömet szerezni a másiknak. Szinte az egész földkerekségen végigsöpör valami különös szeretethullám, amely kisebb-nagyobb ajándékozásban mutatkozik meg.

De vajon eszünkbe jutott-e már, hogy miért éppen karácsonykor történik mindez? Mert ez biztosan nem véletlen! Meg vagyok győződve róla, hogy ez a nagy, általános karácsonyi ajándékozási láz tulajdonképpen akaratlan utalás és öntudatlan visszaemlékezés arra a legnagyobb szeretetre, amellyel Isten ajándékozta meg ezt a földi világot az első karácsony alkalmával, Jézus személyében. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

Az igazi, a legnagyobb karácsonyi ajándék azóta sem az, amit ott találunk becsomagolva a feldíszített fa alatt, hanem az, akire minden más egyéb ajándék utal és mutat: Jézus. Isten az ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta. A szó szoros értelmében megajándékozta ezt a földi világot Jézussal. De hát miért tette?

Az ajándékkal általában örömet akar szerezni egyik ember a másiknak. Isten is ezt akarja! Örömet akar szerezni az embereknek. Mégpedig nem is kis örömet, hanem igazi, nagy örömet. Isten mindenképpen azt akarja, hogy az emberek ezen a földön örüljenek, hogy képesek legyenek örülni, hogy merjenek örülni, hogy legyen egyáltalán okuk arra, hogy örüljenek. Ezért adta Jézust, és ezért nevez a Biblia mindent, ami Jézusról szól – tehát az ő születését, földi működését, halálát és feltámadását, mindent, mindent –, evangéliumnak, azaz örömüzenetnek, isteni jó hírnek. Ezért Isten legnagyobb jó híre, ajándéka számunkra: Jézus.

Persze van azért úgy, hogy valaki mégsem tud örülni az ajándéknak, amit kapott. Karácsony estéjén előfordul, hogy amikor kibontja a kapott ajándékot, átsuhan rajta a gondolat, az érzés: én nem ezt vártam, valami egészen mást szerettem volna, nekem valami másra lett volna szükségem. Azután megpróbál mosolyogni, hogy lehetőleg ne vegyék észre az arcán a csalódottságot.

Azt is el tudom képzelni, hogy talán ebben a pillanatban is akad, akinek a lelkében ott rejtőzik a ki nem mondott, meg nem vallott érzés: az Isten legnagyobb ajándéka a mi számunkra Jézus? Én mást várnék! Talán jobb egészséget vagy talán kiegyensúlyozottabb családi életet. Talán több türelmet. Talán a problémáink megoldását, vagy a nyomasztó anyagi terhek megkönnyítését. Több szeretetet a gyermekeimtől. Valami ilyesmit. Persze, hát Isten Jézust adta, de nekem most másra lenne szükségem.

Talán nem akarjuk elhinni, hogy nekünk valóban arra van szükségünk, amit Isten ad nekünk. Mert mégiscsak Jézusra van szükségünk ahhoz, hogy igazán örülni tudjunk, hogy boldog életet élhessünk, hogy testi, lelki terheinket el tudjuk hordozni, mert ővele, Jézussal mindennel megajándékozott Isten. Ez a minden a múltunkat, jelenünket és jövőnket átölelő minden. A tegnapunk, a mai napunk és a holnapunk is az ő kezében volt és van. A legbiztosabb kezekben.

Áldott karácsonyi ünnepet kívánok!