Gyakran találkozunk ezzel a kifejezéssel: „A hitem magánügy. Az csak rám tartozik” – holott egyáltalán nem így van, mert a hitünk vagy a hitetlenségünk másokat is érint. Ahogyan hatással van ránk a világ és a környezetünk, úgy mi is a körülöttünk élőkre. Ebből kiindulva keresztyén életünk két alapkérdése, tudniillik hogy milyen a kapcsolatom Istennel, illetve hogy milyen kapcsolatban vagyok az emberekkel, vallom, nagyon is összefügg. Amikor Isten megteremtette az embert, olyannak alkotta meg, aki neki kedves, aki több a növény- és állatvilágnál, akire rábízza az egész földet. Isten a maga hasonlatosságára formált meg minket, hogy az ő képmásának hordozói legyünk a világban. Olyan létre hívott el bennünket, amelyben szoros kapcsolatunk van a mi Teremtőnkkel. A törést ebben az egységben az ember engedetlensége okozta.

Mennyire megváltoztatja a bűn a kapcsolatainkat! A bűnesetet követően megváltozott az Isten és az ember közötti viszony, és az emberközi is: a teremtmény elkezdte keresni a másikban a hibát, hárította a felelősséget. Tény, hogy attól a ponttól kezdve, amikor megromlott az ember kapcsolata a Mindenhatóval, megromlott a társához való viszonyulása is. Ilyen értelemben is látjuk, mennyire nem független egymástól az, hogyan gondolkozunk az Úrról és a felebarátainkról. Isten szándéka, hogy helyreálljon az, ahogyan egymást látjuk!

Ennek lehetősége Jézus Krisztusban adatik meg nekünk: az Atyával és egymással való kapcsolataink megújulása. Eljött közénk az Isten Fia. Olyan életpéldát hozott közénk, amelynek alapja a szeretet. Ezáltal másfajta kapcsolódásra nevelte az embert. Arra tanított minket, hogy szeretettel viszonyuljunk egymáshoz. Ránk bízta a nagy parancsolatot: