Salamon még mindig a házasságtörés veszélyétől óv: apai parancs és anyai tanács, amely Isten rendelkezéseire alapozva védi gyermekét a földi élet egyik legnagyobb bukásától, attól, hogy valaki a házasság tisztaságát mások csábításának engedve beáldozza. Szabad és kitárulkozó világunkban de jó lenne fiaink és lányaink gondolataiba mélyen elültetni, használati tárgyaikra emlékeztetőül rávésni: Te nem akárki vagy! „De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” Így a társkérdésben a magunkba zárt parancs, az ujjainkra kötött jelzés – a mi kultúránkban a gyűrű – és a szív táblájára való feljegyzés az állandósult emlékeztetés arra, hogy nem mehetek más kapcsolatába, mert nekem már van. Az pedig Isten személyemnek készített ajándéka. József elkötelezte magát az Úr mellett, ezért nem engedett Potifár felesége csábításának. Még nem is arról ír a Biblia, hogy József meglevő társas kapcsolatát védelmezte volna. Mert nem is a hitelesített, törvényes, Isten által megáldott kapcsolat óvta meg a más asszonyának csábításától, hanem a József lényében meglévő elkötelezés az Isten mellett. Ezt már csak megpecsételi az ismétlődő mondás: „Az Úr Józseffel volt.” Nemcsak a törvény, nemcsak a házassági rendelkezések, az Isten színe előtti fogadalom ereje óv, hanem maga Isten. Az istenfélelem tartást ad, számít az Úr jelenlétére. „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20)

2Kor 8,7–15

393. dicséret

Egészen megszemélyesíti itt Salamon azt a három összetartozó életszükségletet, amelyet nem nélkülözhetünk a boldog élethez. Az egészet átfogó erővel szinte magába öleli a bölcsesség. Ez pedig felügyelete alatt tartja az okosságot, azt a képességet, amely méltányolhatón megjelenik a tanulmányaink folyamán és életvezetésünkben, amikor döntést hozunk egy-egy kérdésben. Jó okosnak lenni, elfogadom az elismerést, hogy annak mondanak bennünket. A tudás is tekintélyt parancsoló készlete lehet az életünknek. Ráadásul itt minősített esetéről van szó, amikor megfontolt tudásról szól! Vagyis nem egyszerű ismerethalmazról, amely csodálatot vált ki mennyiségét tekintve, ugyanis a megfontoltsággal válik használhatóvá az ismerethalmaz. Milyen szép az, amikor elismerően nyilatkoznak egy-egy életszakaszunkat minősítve: okos, nagy tudású ember. És felemelő, amikor mindezt megkoronázva annyit mondanak: bölcs. A bölcsesség szép összefogója és összefoglalója a sokat érő részeknek: a tudásnak, okosságnak. Kérjük ezt az összefogó erőt, s engedjük, hogy a könyv elején kijelentettekből, az istenfélelemből táplálkozzék!

2Kor 8,16—24

II 284. dicséret

Eddig a bölcsességirodalom természetes jellegének megfelelően többnyire magát a bölcsességet állította magaslatra a könyv írója, aprólékos figyelmet szánva a környezetnek és az emberi lehetséges magatartásnak. Most a körültekintő gondolatok, a féltő-védő indulattal megfogalmazott tanácsok között megnevezi a bölcsesség helyes forrását: „a Szentnek a megismerése ad értelmet.” Isten megismerésének útját jelöli ki ahhoz, hogy jó értelmű élete legyen valakinek. A Szent megismerése az a tájékozódási pont, ahonnan képesek vagyunk látni a környezetünket, megfelelően értékelni a bennünket meghatározó világot, a benne lezajló folyamatokat, valamint az alkotóelemeit. A Szent megismerése elsegít a felebarát felismeréséhez, ahogyan Jézus válaszol az irgalmas samaritánus történetével az erről érdeklődő – nem ismeretektől, tudástól mentes – írástudónak (Lk 10). És a Szent megismerése adja meg azt a helyes önismeretet, amely jól látja és láttatja, hogy ki vagyok én, mik az esélyem. Az övé vagyok, a Szent tulajdona, a teremtés és a Jézus Krisztusban való megváltás jogán.

2Kor 9,1–5

833. dicséret

Korunk nagy, társadalmi méreteket meghatározó szólama a fejlődés. Úgy is mondhatjuk: a megállás nélküli fejlődés. Mennyi életet vezetett téves vágányra ez a felfűtött gondolat azzal, hogy felfokozott élettempót hívott elő a tudományművelésben, a kutatásokban, a gazdasági életben a termelés folyamán, és még a szórakozásban is. Többet, többet, többet! Ösztönösen ott van bennünk ez a törekvés a bűn rontása miatt. Az elégedetlenség elégtelenségben tart. Megelégedettség hiányában törtetéssé módosul a serénység, hajszává torzul az igyekezet. Szinte kezünket megfogva szólít meg ez a kiemelt bibliai vers: Állj meg! Gondolkozz! Értékelj! Minősíts! Leltározz! Nézz körül! Figyelj! És vedd észre, hogy a fejlődés sok tekintetben romboló elve helyére a fenntartó áldás lép! Mennyire más, nyugodtabb életet él az, aki nem a fejlődés erőszakolt fenntartásán dolgozik, mint az, aki serényen, a hangyától is tanulni képesen, szorgalommal engedi Isten jelenlétében szabályozni fizikai, szellemi tevékenységét! Jézus szavai ide kéredzkednek: .Ne aggódjatok tehát..." (Mt 6,31)

2Kor 96-15

285. dicséret

Hogy miért? Mert ez a készletük, a tartalékuk. Az erőszakosság kényszerállapot. Valamibe belekapaszkodni, erőt demonstrálni, hangos szóval, többségi szavazatszerzéssel, anyagi javakkal, pénzzel, morózus megjelenéssel, sok és hangos beszéddel. Az erőszakossággal jellemezhető embernek muszáj a gazdagsághoz ragaszkodnia, hiszen neki ennyije van. Ha a bősége csökken, odavész minden ereje, hatása, és valóban nincstelenné válik. Mennyi példa áll előttünk, hogy a jómód az élet igazi fordulópontjain nem ad támaszt! Becsületet, tisztaságot, elismertséget, megalapozott tiszteletet és tekintélyt anyagi javakkal nem lehet szerezni. A gazdagság megtévesztő módon legfeljebb csak megszerezni képes ezeket a dolgokat, megtartani nem. Mérlegelnünk kell tehát a jólétnek ítélt dolgaink között, és ítéletet kell mondanunk ezek fölött. Az erőszakosságot csírájában kell elpusztítanunk, a gazdagságot pedig a fellépése pillanatától folyamatosan ellenőrzés alatt kell tartanunk! Megváltónk azt mondta: „az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Lk 9,58), róla pedig azt mondja az apostol: „engedelmes volt mindhalálig” (Fil 2,8). Miattunk.

2Kor 10,1–11

714. dicséret

Isten országának egyedi törvényszerűségéhez érkeztünk el. Ott nem az emberek által kialakított igazságérzeten, gazdaságtudományi törvényszerűségeken alapulnak a történések, hanem teocentrikusan alakulnak. Isten már a kezdeti időszakban megtanította választott népének: egy napra való mannát kell szedni. Elég lesz. Lehet megosztani másokkal mindazt, ami efölött van. Később aztán magas szintre emeli ezt a különös törvényszerűséget, amikor arra buzdít: oszd meg kenyeredet az éhezővel. S tovább fokozza ezt Megváltónk. Az adni tudást magatartásformává teszi a misszió ügyében: ha valaki elkéri a felsőruhádat, add oda az alsót is. Ha valaki egy mérföld útra kényszerít, eredj el vele kettőre. Okozz szent meghökkenést azzal, hogy bőven osztogatsz a mások javára. Miből és honnan van ez? Abból a megtapasztalásból, amely annak a beismerése: „Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7) Szépen foglalta ezt rímbe Bódás János: „Minél többet adsz, / Te magad annál gazdagabb maradsz.”

2Kor 10,12–18

202. dicséret

A nyelv, az emberi szó, szóbeszéd mérhetetlen fájdalmat idézhet elő, és felbecsülhetetlen károkat okozhat. Az elhamarkodott véleményalkotás egy egész életszakaszra korlátok közé szoríthatja felebarátainkat. A figyelmetlenségből kimondott szülői, pedagógusi vélemény élethosszig tartó szorongást idézhet elő. Olyan útra terelhet, ahol egyébként keresnivalója sem lenne az illetőnek. Hazugsággal pedig olyan élethelyzetet lehet előidézni, amelyben minden a feje tetejére áll. Ugyanakkor beszéd nélkül nem élhető az élet. A nyelvet azért kaptuk, hogy közöljünk vele. Áthidaljunk feltételezéseket, téves előítéleteket. Kiigazítsuk a téves gondolatokat. Valóban nagy szükségünk van a gyógyító nyelvre! A mindennapos szóhasználatban, az elektronikus üzenetekben is. Építő beszédért sóvárog a lelkünk és a körülöttünk levők élete egyaránt. Hogyan válik ilyenné a beszédünk? Mások hogyan gyógyíthatnak bennünket szavaik által? Az ilyen beszéd a bölcsességhez társított nagyszerű lehetőség. A bölcsesség pedig elválaszthatatlan az istenfélelemtől, a vele való állandósult jelenléttől. Tehát az ember státuszának kell stabilizálódnia ahhoz, hogy a beszéde gyógyítóvá váljon. Megfontoltságunk alapja legyen a figyelmeztetés: „Amit pedig szóltok vagy tesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala.” (Kol 3,17)

2Kor 11,1–15

729. dicséret