Nyolcvan éve ért véget Európában a második világháború. Magyarország már május első napjait megelőzően az egyik megszállásból a másikba került, miközben megkezdődött az ország újjáépítése. „A magyar református egyház él. A dunamelléki egyházkerület teste és lelke ép, tagjaiban és szolgáiban Istennek örökkévaló erői munkálkodnak. Az ítéletidő rettenetes pusztítással zúgott el felette. Elvesztette anyagi javainak egyharmadát, népe hihetetlenül elszegényedett, vérveszteségtől elgyengült, szellemi és erkölcsi erőkben megfogyatkozott” – fogalmazott Ravasz László a korábbi két esztendőt értékelve püspöki jelentésében 1945 novemberében.

Arról is szólt, hogy maguk sem tudták, hogyan állnak majd helyt a nehézségekben. Ám – mint fogalmazott – „ahogy megzsendült a munka, azonnal tapasztaltuk Isten segítő és ihlető Lelkének ajándékait”. A dunamelléki református püspök – aki abban bízott, hogy nem jöhet olyan világ, amelyben nincs szükség szeretetre, nincs szükség hitre, nincs szükség reménységre – a nehézségek (például a menekülés miatt a tanítók és az egyházi világi vezetők hiánya) közt szólt a gazdasági károkról, kifejtve a földosztás és az infláció következményeit.