Hol nőtt fel, milyen emlékeket őriz gyerekkorából, különösen a hittel kapcsolatos vagy a templom körüli élményekről?

Édesapám katolikus, édesanyám pedig elkötelezett református családból származott. Anyai nagyapám presbiterként szolgált, náluk a bibliaolvasás és az imádság a hétköznapok természetes része volt. A szüleim úgy egyeztek meg, hogy ha lányuk születik, református, ha fiuk, katolikus lesz. Pestszentimrén nőttem fel, ott kereszteltek, ott jártam vasárnapi iskolába és ott konfirmáltam.

Kérem, beszéljen nekünk a családjáról!

Nem mentem férjhez, az élet így hozta. Sokáig a szüleimről kellett gondoskodnom, és mire elérkezett volna az idő, már válogatós is lettem. A korombeli fiúk mind elkeltek, de ezt nem bánom, az Úr Így rendezte, és én elfogadtam. Két felnőtt keresztfiam van, akikre számíthatok: az egyik Kaposváron él, a másik Szentendrén. Igazán rendes családom van, bár fogyunk, mert sokan idősebbek. Viszont nem érzem magam magányosnak, mindig körülvettek jó emberek, és az Úr sem hagyott el.

Hálás is vagyok azért, mert az Úr sok kedves rokont és ismerőst hozott az életembe. Kaptam szeretetet, de még inkább adhattam - és tudtam, bármikor segíthetek valakinek, vagy segítséget kérhetek. Úgy érzem, teljes az életem.

Hogyan vált a hite az élete meghatározó részévé? Érte olyan élmény, amely különösen közel vitte Istenhez?

Mindig is úgy éreztem, hogy a hitem megtartó erő az életemben, és ez egyre erősödött bennem az idők során. Hirdettem, tudattam mindenkivel, hogy református vagyok és hiszek Jézus Krisztusban, az Úrban, de igazán akkor tudatosult és szilárdult meg bennem, amikor egy ismerősöm megkérdezte: – Imádkozol is? – Akkor elgondolkoztam rajta, hogy csak néha imádkozom, főként amikor bajban vagyok, de hálaadásra ritkán fordul a nyelvem. Közgazdasági szakközépiskolában tanítottam a szocializmus idején – nem volt éppen egyszerű időszak a hit gyakorlása szempontjából.

Mégis, az Úr úgy intézte, hogy jó kollégáim legyenek. Hívő tanárok között dolgozhattam, ami ritkaságnak számított akkoriban, és ők mindig arra irányították a figyelmemet, hogy , nemcsak kérni kell, hanem adni is – méghozzá hálát az Istennek" Ez a szemlélet mélyen belém ivódott, és mindig erősített – akkor is, amikor édesanyám meghalt, és nem volt már a közelemben senki, aki számonkérte volna, voltam-e templomban, imádkoztam-e. Ott, a mindennapi környezetemben így erősödött meg igazán a hitem.

Van olyan igevers, ének vagy zsoltár, amely különösen sokat jelent önnek?

A konfirmációs igém a 32. zsoltár 8. verse volt: „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem.” Ez a szakasz azóta is elkísér, megnyugtat és bátorít, hogy van, aki figyel és akitől tanácsot kérhetek. Hogyan élte meg a gyülekezeti közösségekhez tartozást az évek során? A pestszentlőrinci Kossuth téri református gyülekezet tagja voltam 1978-tól kezdve. Sokáig az ő körükben éltem meg a közösséget, mindig ott voltam, ahol segíteni lehetett. Aktív szerepet is vállaltam, különösen az idősebbek segítésében. Néhány éve viszont egy kedves gyülekezeti tag ajánlására csatlakoztam a Sóskuti Zoltán lelkipásztor vezette rákoskeresztúri közösséghez. Itt különösen sok a lelkes és szolgálatkész fiatal, így már nem érzem, hogy ugyanúgy szükség lenne rám, mint régen, mégis szeretetteljesen fogadtak. Imádságban mindig velük vagyok, ez a legfontosabb. Sokszor jövök haza ezzel az érzéssel: „Istenem, most te szóltál hozzám.” Örülök, hogy ilyen jó új gyülekezetet választott nekem az Úr.

Mit tanácsolna a fiatalabb generációknak?

Egyedül a hit az, amelyet nem szabad elengedni, vitatni, kételkedni benne. A hit a legfontosabb erőforrás. Nincs az az emberi kapcsolat, munkahely vagy más pótszer, amellyel helyettesíthető lenne. Mindenen átsegíti az embert, erőt, bátorítást és kitartást ad. Szóval azt tanácsolnám: imádkozni és hinni, hinni és imádkozni!