Madách nagy művében, Az Ember tragédiájában egymást követik a színek. Felbukkan egy-egy érték, idea, mindent meghatározó jelszó. Látjuk, hogyan kezd fejlődni, majd trónra ül, és áthatja a társadalmat. Fokozatosan nő egészen a káoszig és a destrukcióig, mielőtt végképp bedőlne. De alig vége az egyiknek, lapozunk: jön a következő. Bár megkérhetnénk Madáchot ma, hogy segítsen, írja tovább a történetet! Mert az egyházunk olyan, mintha egy szín végéhez ért volna: az indulatok elszabadultak, de még nem látjuk, hogyan folytatódik a történet. Üres oldalak jönnek, és mintha túl sokan jelentkeznének az író szerepére, de egyelőre csak silány utánzatokkal. Az egyház drámája, úgy érzem, még nem találta meg a maga méltó folytatását, kampány, jelszavak, beszédek ide vagy oda. Valahogyan folytatni kellene…

De hogyan? Mennyivel könnyebb lesz majd, amikor néhány tíz év múlva egyháztörténeti könyvek tananyaga lesz mindaz, ami tanácstalanságot most megélünk… Azt remélem, hogy ahogyan a dráma utolsó reménye nem várt, rejtett, mégis nagyon is természetes helyről ered, úgy a mi történetünk folytatása, a következő szín sem irodai megbeszélésekből, húsz évvel ezelőtti szakkönyvek mesterkélt stratégiáit előhúzva valósul meg, hanem onnan nő ki, ahol az egyház élete valójában zajlik: a gyülekezetekből. Ahol vannak megtérők, ahol életek változnak meg, ahol végzik az Ige magyarázásának fáradságos munkáját, ahol élnek a sákramentumokkal és pásztorolják az embereket: onnan jöhet a folytatás. Ahol cselekszik Isten, onnan éled új remény, fordulat, új egyházlátás. Ehhez erősödő, erejükre ráismerő gyülekezetekre van szükség, ahol nem elégszenek meg annyival, hogy hétről hétre összejönnek közönségnek.

Önszervező, Isten iránt elkötelezett emberekre van szükség, akik ha kell, a vezetőség nélkül vagy annak ellenében is fenntartják a lelkészüket, készek és képesek megfogalmazni a látásukat, és képviselni azt. Talán még soha nem volt ilyen fontos, hogy a gyülekezeti tagok éljék is a hitvallásukat, és merjék napi gyakorlattá tenni mindazt, amit megmutat nekik Isten. Mérnökök, tanárok, ügyvédek, asztalosok, művészek, építészek, ápolók, akik mind gondolkodnak Istenről és az egyházról. Ha egyszerű hétköznapi márkák arra vállalkoznak, hogy akár az egész világ gondolkodását áthassák, miért ne tűzhetné ki ezt célul egy-egy gyülekezet?

Most nemcsak a külső misszió az, amelyben szükség van az Isten-hívőkre, hanem a belső látásban, a következő szín megálmodásában is. Vagyunk ehhez elég bátrak? A nicea–konstantinápolyi zsinat ezerhétszáz éve feldolgozta mindazt, amit addig Istenből megismertek. Most sincs másra szükség. Az Ige fényében, Isten előtti leborulásban gondolkodni arról, mi fér bele és mi nem a hitgyakorlatunkba, hol jelentkeznek olyan torzulások, amelyekből könnyen lehet bálvány, és ezért érdemes tőlük távolságot tartani. 