Az M7-es autópályáról letérve két gyorsforgalmi út segítségével könnyedén befúrjuk magunkat Belső-Somogy hajdan elzártnak számító világába. A Kaposvártól nem messze, északnyugatra fekvő Kaposfő a célállomás, hogy az alig másfél ezres népességű településen fölkeressük a vezető református lelkipásztort, Székelyné Kiss Emesét. 2003-ban érkeztek ide férjével, házasságkötésük után. Kezdettől ketten látják el a lelkészi teendőket, 2017-ig a házastárs, Székely Attila számított vezető lelkipásztornak, akkor azonban helycsere történt, ugyanis ő a honvédelmi tárca kötelékében tábori lelkészi szolgálatot vállalt.

Amikor odaérkezünk, egyaránt feltűnik a két és fél száz éves templom szépsége és a parókia modernebbül csinos épületegyüttese. A lelkésznő nem palástban, hanem elegáns zöld ruhában fogad minket. Ez kicsit meglepőnek tűnik, de kapunk választ:

– Óriási megtiszteltetés hivatalos alkalmakon a palástot viselni, de édesanyám női szabó volt, és Isten szeret gyönyörködni életességünkben is, illetve a külvilággal szót kell értenünk – mindez arra bátorít, hogy engedjek a konformitásból… Egyszer szintén világi ruhát viseltem, és megtudta rólam valaki, hogy lelkész vagyok, bájosan elszólta magát: „Pedig teljesen úgy néz ki, mint egy ember!”

Miután együtt nevetünk ezen, a szó a templomra terelődik, amely egy félreesőnek tűnő utcára néz. Kiderül, azért ilyen tájolású ez az épület, mert „türelmi rendeletes”, azaz II. József alatt épült. Ő tudniillik szakított a katolikus Habsburgok vallási türelmetlenségével, és megengedte, hogy a Magyar Királyság területén reformátusok is építhessenek templomot – azonban csak úgy, hogy az nem főútra néz. Más kérdés, hogy annak idején ez a mai faluképet tekintve kieső utca alkotta a falut. A valamikori színmagyar helységet 1815 körül bakonyi sváb családokkal telepíttette be az Eszterházy család.

Legutoljára 2019-ben, a Magyar falu programban újították fel a templomot, amelyet húsvéttól adventig használ az eklézsia. A parókia épületkomplexumában, másfél évvel Székely Attila és felesége, Emese ideérkezése után, nagyrészt egyházközségi tagok és mások magánadakozásából, szép és tágas gyülekezeti terem épült. A téli időszakban itt tartja istentiszteleti és egyéb alkalmait a kaposfői közösség.

Emese képbe hoz minket az egyházközséget illetően is: huszonkét éve, amikor idejöttek, jóval terebélyesebb volt a korfa, de szolgálatuk során ha nem növekedett is, de megifjodott a közösség, így a családos középnemzedék dominál benne. – Nagy szó ez Somogyban, ahol inkább elnéptelenedni szoktak a gyülekezetek – állapítja meg a lelkipásztor.

Nem könnyű terep ez. Hogy miért? Először is Somogy megye erős katolikus többségű tájéka az országnak. Mint Emese magyarázza: – Ez itt nem Északkelet-Magyarország, ahol a magyarság életére kiható történelmi események zajlottak, akár a reformáció, akár a nyelvújítás vagy a szabadságharcok tekintetében.

Az összehasonlítás a Székely házaspárnak igazán kézenfekvő: Székely Attila sátoraljaújhelyi, felesége szerencsi, mindketten a sárospataki református gimnáziumban és teológián végeztek. Nekünk meg bevillannak Csokonai Somogyban írt sorai: „Debrecen és Patak / Messze estenek / Ide, hol a Múzsák / Nem is esmértettenek.”

A másik missziónehezítő tényező: az itt is előrehaladott elvallástalanodás. Több nemzedéken keresztül megszakadt a népesség zöménél a vallásgyakorlás és vele a bibliai ismeretek birtoklása. – Az előző nemzedékek valaha zömükben úgy döntöttek, más úton fognak haladni – állapítja meg a kaposfői lelkipásztor. – Nem csoda, hogy a közösségünk sok tagját, a nevezett generáció leszármazottjait felnőtten mi kereszteltük, konfirmáltuk.

Meggyőződése, hogy a mai felnőttekhez részben alternatív módszerekkel kell közel vinni az Igét. Náluk ezért nem a hagyományos alkalmak dominálnak, hanem például az olyanok, amelyeken problémaérzékeny világi művet tanulmányoznak, és annak kapcsolódási pontjait megkeresve csatolnak vissza a Bibliához, az igazi keresztyén szemlélethez. Ez érvényesül hitmélyítő női, illetve férfielvonulásaikon is (utóbbiakat Emese férje tartja).

A gyülekezetépítésben nagy szerepet szánnak a közösségélménynek. Ezen belül, az egyházközség összetételét figyelembe véve, középpontban állnak a családos programok: havonta tartanak ilyen istentiszteleteket. A Székely házaspár mindig is szervezett családos táborokat, egyházközségi, majd -kerületi tekintetben. Ők a főszervezői az egész Dunántúli Református Egyházkerület nyári központi családos táborának; a „sokan vagyunk” élmény átélése végett jó ideje a hittestvéri közösség érintettjei is ott táboroznak az ilyen, mintegy két és fél száz személyt vonzó találkozókon.

A településen a legnagyobb éves program a református bál. Ez idén február 15-én lesz. Ez a nagyrendezvény is mintegy két és fél száz fős, és segít akár a gyülekezetig eljutniuk olyan embereknek, akik addig csak elvileg voltak református hátterűek, vagy akik vallástalanok, istenkeresők. A bál jövedelemforrás is a hitélet működtetéséhez. Ma már különben a bálok egykor kívülálló séfje is családostul gyülekezeti tag, miután az éttermi költségek rendezésekor azt kérte a lelkipásztortól, adja össze őt és menyasszonyát, valamint keresztelje meg születendő gyermeküket.

Székelyné Kiss Emesének vesszőparipája, hogy nem szabad semmit erőltetni. – Egyszer fiatal anyukákként voltunk együtt a homokozó gyerekeinket felügyelve, amikor az egyikünk úgy érezte, kell valami szabadkozásfélét mondania nekem, ez szaladt ki a száján: „Majd ha egyszer úgy döntök, hogy református leszek, megkereslek ezzel kapcsolatban is.”

– Nem siettettem a hit dolgait, viszont bizalma ébredt irántam, hiszen az óvodába kerülő gyermekét oktattam hitre. Így végül csak eljutott az egyházig, gyülekezeti tag lett ő is, ma már az egyik odaszánt életű presbiterünk! Hasonlóképpen kerültünk kapcsolatba egy másik jelenlegi presbiterünkkel és családjával, immár nagyon jó barátunk is. Az apósa kőműves vállalkozóként volt a kivitelezője a gyülekezeti termünknek. Általa kérdezte a fiatal pár, hogy megkeresztelnénk-e a kislányukat. Aztán a kisfiuk következett, majd az apuka is megkeresztelkedett, konfirmált és Isten áldását kérte házasságára. Isten egyre beljebb és beljebb hívta őt a családjával a hittestvéri közösségbe – tekint vissza.

Megüti a fülünket, amikor a társalgásunk során egyszer elejti: — Nagyon szeretek tanítani... Lelkipásztori munkám mellett végeztem el a Károli-egyetemen a vallástanári szakot, a kaposvári egyetemen közoktatás-vezetési diplomát, pedagógiai szakvizsgát, mentortanári képesítést szereztem.

Be kell látnunk: a felnőttekre irányuló, nem egyházias módszerekről azért sem gondolható, hogy a hitéletet kiüresítő szándék áll mögöttük, mert hitoktatóként szigorú elvei vannak a tiszteletes asszonynak. – A hittanóra nem gyerekmegőrzés, nem ifióra – hangsúlyozza –, hanem elsősorban ismeretátadás, amelyeket a más tanórák ismereteihez hasonló következetességgel kell tanítani és számonkérni. Itt fordított a sorrend, mint a vallástalanságból jövő felnőttekkel való foglalkozáskor. A Bibliából kiindulva kapcsoljuk ezeket az ismereteket más, világi ismeretekhez, akár a történelemhez és más tantárgyakhoz. A hittanoktatás azért is szívügyem, hogy az új nemzedékek oktatásában ne a nulláról kelljen kezdeni a bibliai keresztyén fogalmak, vallási ismeretek átadását, amelyekre lehet majd építeni az evangelizálást… Arról nem is beszélve, hogy a gyermeküket hittanra beírató szülők közül többen eltalálnak a templomig.

Állami iskolákban tanít. Csökölyben mintegy negyven gyereket az óvodásokkal együtt, Kaposfőn mintegy húsztagú a csapat, beleértve a konfirmandusokat és azokat is, akik Kaposvárra járnak iskolába. Csökölyben ketten készülnek a májusi konfirmációra.

Kaposfőn könnyebb a közösségi hitéletet irányítani, mert itt nem jellemző az elvándorlás, közel a megyeszékhely. A Kaposvártól távolabb eső Csököly keményebb dió, idősebb, kisebb a közösség. Ott jellemzően istentiszteletek vannak, illetve a helybeli iskola tanárainak önismereti foglalkozást tart. Vagyis a már említett stratégia szerint igyekszik eljutni a bibliai igazságokig, amelyek nélkül nincs megoldás fogyatkozásainkra, kapcsolati elakadásainkra, távlatilag pedig a személyes Istenben nyert örök életre.

Csököllyel kapcsolatban mi eddig csak azt tudtuk, hogy Csokonai Vitéz Mihály ott-tartózkodásakor írta a nyelvi őserőben bővelkedő Dorottya című vígeposzt, amely lélektani megfigyeléseivel, humorával és a vidéki nemességről adott társadalomrajzával is lebilincselő mű. Most Emesétől értesülünk arról a hajdani hatalmas erőfeszítésről, amelyet a régi reformátusok tettek a csökölyi templom építésekor, a türelmi rendelet után több mint félszáz esztendővel. Mocsaras területen kaptak engedélyt a templomuk megépítésére. A szilárd alap érdekében sok száz szekérnyi földet hordtak oda, és úgy húzták fel ezer fő befogadására alkalmas templomukat.

Vendéglátónkon nyomát sem találjuk a kiégettségnek, holott férjével már huszonkét éve itt szolgálnak. Székely Attila tábori lelkészi minőségében távol van, csak Emesét kérdezhetjük a hőskorról.

– 2003-ban közvetlenül a nászútról úgy érkeztünk ide, mint a katonák, akiket ledobnak valahol a helikopterről, mondván, ez az a hely, ahol harcolnotok kell – emlékezik vissza a „deszantos” időkre a lelkésznő, aki hasonlatával le sem tagadhatná, hogy tábori lelkész neje.

– Egészen más körülmények fogadtak bennünket, de gyülekezeti összefogással, áldozatvállalással, központi anyagi támogatásokkal – és Isten áldásával – ma már remek környezetben élhet itt lelkész házaspár, gyülekezet. Most az a feladat van soron, hogy a nemrég megvásárolt szomszédos iskolaépületet sokfunkciós közösségi épületté fejlesszük.

Végül arra is kitér Székelyné Kiss Emese, hogy férjével és egy presbitertárssal, valamint két egyházkerületi családos tábori csapattal évek óta „Ultrabalatont futnak”. – Sajnálom – mondja –, hogy nincs itt a férjem, hiszen ő a valódi maratonista, de annyit én is elmondhatok, nemcsak a sport miatt szeretjük ezt, hanem a közösségépítés végett is. Illetve azért, mert a pólónkon is viseljük: a nagyszabású versenyen a Dunántúli Református Egyházkerületet képviseljük!