Miért kell énekelnünk Istennek?

Az Atyának az a parancsa, hogy az ember művelje és őrizze a földet, egyben kulturális mandátumot is jelent. A zene és annak minden törvényszerűsége a teremtett világ része, olyan ajándék, amely a bűneset után is megmaradt, és amelyből a mennyországban is bőségesen részesülhetünk. Isten bölcsessége elzárta előlünk, pontosan hogyan történik majd ez, de a Szentírás ezt ígéri: olyan vár ránk, amit „szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív meg sem sejtett”. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz az Úristentől összhangzattant tanulni, aki tökéletes pedagógus. Bennem érzelmi hóolvadást idézett elő annak a felismerése, hogy ha majd odafenn is együtt dicsérjük az Urat a sófáros testvérekkel, miért ne próbálnánk meg ugyanígy már itt, a földi életünkben? A zsoltárok arra sarkallnak minket, hogy „énekeljetek az Úrnak”, hiszen „jó dolog Istenünkről énekelni”. Amellett, hogy az egyházi dicséretek segítenek Krisztushoz emelkedni – ahogyan a huszonötödik zsoltár is mondja: „Hozzád emelem, Uram, lelkemet”, ami Szenczi Molnár Albert szavaival így hangzik: „Szívemet hozzád emelem” –, énekelni jó, különösen közösségben. Az Isten tisztelete a biblikus felfogás szerint nemcsak a vasárnapi templomi alkalmat jelenti, hanem bárhol és bármikor, még a földi létünk végén is megvalósulhat. Időnként meglátogatok idős embereket, akik annak ellenére, hogy esetleg már nehezebben kommunikálnak, bekapcsolódnak a közös zsoltáréneklésbe. Ilyenkor felelevenednek bennük azok az énekek, amelyeket akár hat-van-hetven évvel korábban tanultak meg.

Milyennek látja a jelenlegi református gyülekezeti éneklés helyzetét?

A mai hagyományos egyházi szokások szerint a gyülekezetnek nincs sok alkalma aktívan bekapcsolódni a liturgiába. Elmondjuk az úri imádságot, jó esetben az apostoli hitvallást, ezenkívül pedig csak az éneklés közös. Ez utóbbit gyakran lecsupaszítják a lelkész és a gyülekezet szembenállására: az előbbi elmondja a tőle telhető legjobb prédikációt, amire a közösség zsoltárokkal, dicséretekkel válaszol. A gyülekezeti éneklésnek azonban nem két-, hanem hárompólusúnak kellene lennie, kiegészülve a liturgikus kórussal. Ezen talán csodálkozhatunk, de ha a kórus jól végzi a munkáját, akkor szakmai kontrollként is lehet jelen a közös éneklésben. Fontos, hogy a liturgiában a tőlünk telhető legtökéletesebb módon szolgáljunk Istennek, lényeges megtalálni az arányokat. Ha az istentiszteleten csupán néhány rövidke versszakot éneklünk, azt gondolom, célt tévesztettünk, hiszen képtelenség ilyen módon ráhangolódni a lelki mondanivalókra. Ehhez képest az úgynevezett dicsőítő alkalmakon sokkal jobb az éneklés aránya, ahol legalább tízperces zenés áhítattal kezdődik az alkalom. Így van idő bemelegedni, megérkezni lélekben. Ez összetett liturgikus probléma, amellyel többek között Karasszon Dezső is részletesen foglalkozik a Bevezetés a magyar református egyházzene világába című könyvében. A másik meglátásom szerint a református egyházban néha túlzásokba esünk, amikor elutasítunk mindent (akár az egyházzenén belül is), ami nem elsősorban az értelemhez, ésszel való felfogáshoz kapcsolódik. Mintha nem tudnánk jól megénekelni az érzelmeinket. Pedig gondoljunk csak a református úrvacsora különleges atmoszférájára, ahol újra átélhetjük a megváltás ígéretét, ezzel a tapasztalással pedig összekapcsolódnak az énekeink is. A józanság lelke mellett szorosan ott van az erő és a szeretet lelke is, mindháromnak van jelentősége.