... emberséges! Összefoglalhatók a mózesi törvények ezzel a két szóval, hiszen mind azt célozzák, hogy kapcsolatainkban barátságosan viszonyuljunk egymáshoz. Jézus hegyi beszéde azonban ennél jóval többet kíván. Lehet parancsra, kényszerből, félelemből vagy érdekből, esetleg látszatra is emberségesen viselkedni. Azt nem is kérdezi senki, hogy szív szerint, meggyőződésből vagy összeszorított foggal történik-e. Az eredménye ugyanaz lehet, akár színből, akár szívből cselekszünk. Az ember képes is sok mindenre. Nem ölünk, nem lopunk, nem kívánjuk el a másét, sőt vissza sem ütünk. Az ellenséges, rosszindulatú ember pedig, aki bánt és piszkál, igazságtalanul üldöz, talán csöndesen magába száll. Felhagy a gonoszkodással. Vagy nem. És folytatja. Sőt próbára tesz, hogy véletlen volt-e, hogy szó nélkül elviseltük, vagy belefáradtunk a harcba, és később következik a bosszúállás…

Az emberség azt jelenti: felismered vagy legalább feltételezed, hogy a másik is ember. Isten teremtménye, és biztosan nem jókedvéből gonoszkodik, hanem azért, mert boldogtalan. Erre nevelte a környezete, az életmódja, a lehetőségei és a tehetségtelensége. Ha idáig eljutunk, már megértőek vagyunk. Ez az emberség lélektana. Nekünk pedig saját jóságunk, különb voltunk adhat elégtételt, hogy a rosszat jóval viszonoztuk. A saját jóságunk élménye jutalmaz minket. Ez mindjárt önelégültté is tesz, amivel persze elveszítjük azt a boldogságot, amelyet az ártatlanul adott jó szerez nekünk. Lehetséges, hogy Isten az ellenségemet használja fel, hogy engem visszatérítsen magához, hogy rá figyeljek. Mert a sikerek néha rombolnak emberségemben, nagyképű, kezelhetetlen, öntelt hólyag leszek. Isten eszköze lehet az ellenség, a bántás, az érthetetlen kudarc, amely letaszít az üdvözült gőg magasából, és belegörget a gödörbe.

Ha a kölcsönös emberség útján járnánk, akkor békességben élhetnénk. De már az sem megy emberi erőből, se józan észből, se akaratból. Mert valaki mindig indulatba jön, valaki mindig többet akar magának, valaki mindig jobban akar járni a másik kárára. Már az emberséghez is Isten segítsége kell. Jézus pedig ennél jóval többre vezet a hegyi beszédben: a józan emberségtől tovább a pazarló tékozlásig, az énféltéstől vagy önféléstől a képtelenségig, a mértéktelenség bolondságáig. A minden odaadásáig. Ő ugyanis az istenfiúságra hív. „Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt.” (Lk 6,35)

(folytatjuk)