A csalódás valósága
A reménység számomra azt jelenti, hogy akármi történik velünk, mindig van tovább. Ha a terveinkhez képest másképp alakulnak is a dolgaink, a jelen kudarcában ragadással szemben a reménység mindig továbbvezető utat jelent. Ha valami nehézség adódik az életünkben, ígéretet kaptunk arra, hogy értelme van még a küzdésünknek: nem kell feladnunk, meg tudunk birkózni mindazzal, ami ránk vár. Ugyanazt láthatom szürkének, borúsnak, de lehetőséggel telinek és színesnek is – ekként fogalmazta meg a reménységről alkotott hitvallását Lucski Márta, a Pápai Református Teológiai Akadémia Gyakorlati Teológiai Intézetének docense, akivel a keresztyén reménységről és a csalódásból fakadó krízisekről bibliai történetekkel gazdagon átszőtt, személyes beszélgetést folytattunk.
Mi különbözteti meg a keresztyén reménységet más világnézetekétől?
Mi nem vagyunk egyedül. A Biblia elejétől a végéig Istenről szól – ő a kezdet és a vég, a keret, amely mindent átfog és összeköt. Igazi reménységet egyedül a Szentírás adhat, és ez abból fakad, hogy Isten mindig jelen van, és bátran fordulhatunk hozzá. A zsoltárok könyve rengeteg élethelyzetet megjelenít, ezekből láthatjuk: az Úrhoz akár a hála pillanataiban, akár a bajban odamehetünk. A Biblia Isten megerősítő és bátorító szeretetét közvetíti, amely belső tartást és bizonyosságot ad: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” Enélkül könnyen elveszettnek érezhetjük magunkat, akár ténylegesen, akár a lelkünkben magunkra maradva.
A bibliai szereplők közül kinek az életútjából merítette a legtöbb reménységet?
Dániel és társai példája – kitartásuk és az a nyugalom, hogy nincs miért félniük – minket is megerősít: őket a hitük tartotta meg, és döntéseikben ez mutatott nekik irányt. Lehet, hogy ezen az úton idegen hatalmakkal kell szembenéznem, akár az életem is veszélybe kerül, de ennek ellenére kitartok, mert nekem van reménységem. Akár a tüzes kemencében és az oroszlánok vermében is tudhatjuk, hogy Isten velünk van, és képes bennünket kiszabadítani – de „ha nem tenné is”, akkor is bízunk Istenünkben. Ha a saját életemre tekintek, ennek a történetnek az az üzenete, hogy a körülményektől és az élet eseményeitől függetlenül meg kell maradnia bennünk az Isten iránti bizalomnak, és akkor van kiút és segítség. Az Újszövetségből kedves szereplő számomra a kapernaumi százados, aki tudja, Jézus anélkül is tud segíteni beteg szolgáján, hogy elmenne a házába. Még konkrét jelekre sincs szükségem, úgyis tudom és hiszem, hogy Isten vezet engem, és az életemet okkal alakítja úgy, ahogyan.
Előfordulhat, hogy szabadulásért vagy csodáért imádkozunk, amely végül mégsem következik be. Ilyenkor félreértettük az Istenbe vetett reménységet?
Nem tudhatjuk, Isten milyen utat szán nekünk. Ezt kell tudnunk elfogadni, erre kell nyitottaknak lennünk és meglátni a lehetőségeket. Ha nem úgy történt is valami, ahogyan én akartam, abban a hitem mégis megtart, hogy ez okkal alakult így, és e szerint haladok tovább. Titok előttünk, mi miért történik úgy, ahogy, hiszen Isten a saját akaratából cselekszik. Gyakori helyzet, hogy egy szerettünk megbetegszik, mi pedig kérjük a gyógyulását, amely végül mégsem adatik meg. Ilyenkor bennünk dől el, hogyan éljük meg mindezt. Itt lép életbe a „de ha nem tenné is” szent meggyőződése. Ha nem gyógyul meg a szerettem, vagy akár én, azt is el tudom Isten kezéből fogadni? Viktor Emil Frankl, a logoterápia atyja a koncentrációs táborban is szüntelenül az élet értelmét kereste: így élhette túl azokat a körülményeket, mert volt hite, reménye abban, hogy maradt még értelem a számára. Az én családomban is történt már olyasmi, amin nem lehetett változtatni – az e feletti kesergés azonban nem segít. Mindenkinek meg kell élnie a gyászt egy-egy nehéz esetben, de aztán tovább kell menni. Ez a megküzdés: elfogadni, hogy így is lehet élni, és ezzel együtt lépni tovább. Meg kell vizsgálni: jó nekem, ha én csak dacolok, és harag van bennem akár Isten iránt is? A hit és a remény azt jelenti számomra, hogy én tényleg el tudom fogadni Isten akaratát még akkor is, ha a velem történteket nem szerettem volna. Hit és reménység.
Hogyan választaná szét a kettőt?
Valójában összetartoznak: az egyikből fakad a másik, ahogyan a hitből táplálkozik minden más is. Nemrégiben olvastuk: Mária testvérével, Mártával szemben a jó részt választotta. Vele együtt mi is felismerhetjük, hogy valójában nekünk is egyre van szükségünk: engednünk kell Jézust közel kerülni hozzánk. A hit Krisztusnak az életünkbe való befogadásából következik. Enélkül a reménység csak annyit jelent, hogy valamit szeretnénk elérni, és bízunk a megvalósulásában. De ha emellett nincs meg bennünk az a hit, amely azt is elfogadja, hogy valami nem úgy alakul, ahogyan azt mi szeretnénk, akkor a falakba ütközésünk könnyen reményvesztettséggé válhat, ahonnan már nem látunk kiutat. A hit azonban le tudja dönteni ezeket a falakat.

Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!