Isten iskolájában igen hasznos, mégis mostoha tantárgy a böjt. Sokan nem szeretik, mert lemondással, nélkülözéssel jár, legyen az étel, ital vagy bármi más, ami pillanatnyilag nem lehet a miénk. Miért frusztrál minket annyira, ha valamit nem kaphatunk meg? Talán mert az ember hiánylény, sok mindenre vágyunk, ami nem adatik meg nekünk, ráadásul veszteségek is érnek bennünket, ezért ösztönösen ragaszkodunk mindenhez, ami a miénk, vagy az lehet. Nincs olyan család vagy ember, akinek a története ne lenne tele ilyesmivel. Leginkább a háborúk, a betegségek és a természeti csapások tizedelik meg az emberi közösségeket, miközben elviselhetetlen hiányokat generálnak bennük.

Talán ezért nem olyan kedves nekünk a böjt, pedig az lehetne, hiszen segíteni akar kibékülni a hiányainkkal. Megtanulhatjuk, hogy nem kell tőlük félni, együtt lehet velük élni. A böjt a hiányaink tudatos vállalására, elfogadására biztat. Jótékony hatásuk lehet, megértjük általuk, hogy „egész világ nem a mi birtokunk”, hagyjuk, hogy másnak is jusson belőle, miközben számba vehetjük a magunk gazdagságát, a kincseinket, a szeretteinket – a saját történetünket.

Visszanézve látjuk, milyen jót tett velünk, amit hajdan nélkülöztünk, milyen jó, hogy sok minden, amire annyira vágytunk, nem adatott meg, áldott hiátus maradt számunkra.

Ha a magunk hiányosságait el tudjuk fogadni, akkor a másokétis meg tudjuk bocsájtani. Ha vállaljuk azokat, és az Isten kezébe tesszük, megüresítjük magunkat, miként Jézus tette: ez volt a kenőzis, amelyben halandó emberi testébe befogadta a halhatatlan Istent. A böjt segít megfeledkezni önmagunkról, egymás felé fordulni, egymást megajándékozni egy mosollyal, néhány kedves szóval, együttérző csenddel vagy egy szelet kenyérrel – azzal, amire a másiknak éppen szüksége van.

A hiányaink elismerése megszabadít minket a görcseinktől, azok lehetünk, akik vagyunk, végre megnyugodhatunk. Életünk minden korszakának vannak hiátusai és felismerhető kincsei, ha elfogadjuk az egyiket, a másik is a miénk lesz. A hiányainkkal sokra vihetjük, az ígéret földjét is megtalálhatjuk, ahol Isten olyan hazát, házat, otthont készített számunkra, amelyben ő is jelen van.

Mert a legfájdalmasabb hiány az istenhiány – az istenfogyatkozás, ahogyan néhai Hegedűs Loránt püspök definiálta a teljes elhagyatottságot, amelyet magának Jézusnak is át kellett élnie a kereszten. Ez a böjtök böjtje, a tökéletes magány, a „semmi ágán ül szívem” érzése, a „miért hagytál el?” kérdése, amely sokszor a mi szájunkból is elhangzik. Azonban Isten csak egy szempillantásra hagyta el szeretett Fiát, hozzánk is visszatér, hogy velünk legyen mindhalálig, sőt még azután is. Áldott az a hiátus, amelyben nem tehetünk mást, maradék erőnket összeszedve, árva szívünkkel reménykedve így fohászkodunk: „Jövel, Uram, Jézus!”