A prófétai sors velejárója, hogy teljes embert kíván. A próféta magánélete is részévé válik küldetésének. Bizonyos esetek azért történnek meg vele, hogy általa mások számára is kiábrázolódjék Isten akaratának valamely részlete. Elizeusról kiderül, hogy házas ember volt, akit a nemzeti sorscsapások sűrűjében még személyes tragédia is ér: Isten elveszi tőle feleségét. Nem szabad őt megsiratnia, gyászának jelét adnia. Ezzel a meghökkentő viselkedésével kell az emberek figyelmét ismét Isten üzenetére irányítania. Az Isten emberének sorsa ez, nem viselkedhet a természetes, emberi igényeknek megfelelően. Ahogyan ő nem gyászol, a fogságban levők sem gyászolhatják meg az ostromban pusztuló várost. Nem adhatják ki az indulatukat, „és csak sóhajtoztok egymás között” (23). A gyásznak ez a megéletlensége és lezáratlansága kifejezője annak az örök nyugtalanságnak, beérkezetlenségnek, amely a templom és Isten nélküli nép sorsa.

Lk 18,28–34

602. dicséret

E résztől kezdve a harmincharmadikig Ezékiel idegen népek ellen mondott próféciáit olvashatjuk. Míg a zsidóságot Istentől való elfordulásuk miatt sújtotta az ő ítélete, addig a szomszédos népek bűne az, hogy ebben örömüket lelik (6), gúnyolódnak. Isten figyelmezteti őket, hogy kárörömük nem helyénvaló, hiszen nem jókedvében viszi véghez választott népén ítéletét. Egy nép bukása megrendítő, ha ezt nem érzik meg most, megérzik majd akkor, amikor őket is sújtja az Úr ítélete (7). Azon is gúnyolódnak, hogy a zsidók bukása azt mutatja, jogtalanul tartották magukat Isten népének (8): ha azok volnának, a Mindenható megvédené őket. Figyelmezteti a gúnyolódókat, hogy az ítélet véghezvitele teljes mértékben az ő kezében van. Ő fegyelmezi és tisztítja népét, mindez pedig nem tette érvénytelenné kiválasztó akaratát. Aki elvitatja Izráel megkülönböztetett voltát, az magát a kiválasztó Istent sérti meg. Mindemellett Ezékiel ítéletes próféciáin is végighúzódik a reménysugár: az Úr nem veti el népét végérvényesen, csak azt próbálja és tisztítja, akivel még terve van.

Lk 18,35–43

713. dicséret

Ezékiel idegen népek ellen mondott próféciái közül három részt tesznek ki a Tíruszról, erről a földközi-tengeri szigeten fekvő föníciai kereskedővárosról szólók. Az, hogy a próféta ekkora figyelmet fordít erre a városra, jelzi Tírusz Isten népe életében betöltött jelentőségét és megkülönböztetett kapcsolatát vele. A zsidó királyság fénykorának kedves emlékeit idézi: Dávid jó kapcsolatot alakított ki a kereskedővárossal, királyi palotájához – amely a zsidó állam hatalmát, más államokkal való egyenrangúságát, elismertségét jelképezte – onnan kapott cédrusfát és mesterembereket (2Sám 5,11), és a jeruzsálemi templom is tíruszi segítséggel épülhetett meg (1Kir 5,15–32). Ezékielnek fájó, hogy ítéletet kell hirdetnie a Salamonnal szövetséges város ellen. De minden érdeme ellenére Tírusz is abba a bűnbe esett, mint a többi szomszédos nép: kárörömmel gúnyolja Isten népének alászállását, és közben dörzsöli a markát, milyen hasznot húzhat majd a zsidó állam meggyengüléséből: „Gazdag leszek, mert romhalmazzá vált!” (2) Fel szokták róni Elizeus próféciájával szemben, hogy Nabukadneccar tizenhárom éven át tartó tíruszi ostroma végül sikertelenül zárult. Hamisnak bizonyult a prófécia? Vagy nem erre az eseményre vonatkozott: Tírusz végül kétszázötven évre rá Nagy Sándor által szállt alá.

Lk 19,1–10

716. dicséret

Ezékiel próféta könyvének mai része formája és versmértéke szerint siratóének. Prófétai siratóének, amely nem valamely múltbeli veszteséget, hanem a jövőben megtörténő eseményt gyászol el: a próféta a korban népszerű műfajt hívja segítségül, hogy Isten Igéjét célba juttassa. Ezékiel leírásából elénk tárul e föníciai kereskedővárosnak, Tírusznak a gazdagsága, hatalma és elismertsége. De előkerül hiányossága is: nem számol azzal, hogy bármiben fogyatékos volna. „Tökéletesen szép vagyok!” – hangzik a hitvallásuk. A város el van telve tökéletességének képzetével, azzal, hogy ő a maga erejéből lett, ami lett, nincs fogyatkozása, nem szorul rá másra, Isten kegyelmére sem. Az ószövetségi világ bolond gazdagja ő, aki azt hiszi, az anyagiakkal mindent elért, amit lehet, ezekkel bebiztosította magát: „Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál? Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag.” (Lk 12,20–21) Az ilyen állapot minden külső fénye dacára is valóban siratnivaló.

Lk 19,11–27

750. dicséret

Az előző részben a gazdag és befolyásos föníciai kereskedőváros, Tírusz kapcsán az került elő, hogy lakói el voltak telve tökéletességük illúziójával. Úgy gondolták, nincs szükségük Istenre, gondoskodnak magukról. E részben a próféta mindezt kiegészíti: a tökéletesség képzetéhez hamar hozzáilleszkedik egy másik, az ősbűn, hogy az ember Istennel egyenlőnek képzeli magát. Ez a képzet ragadja magával Tírusz fejedelmeit. Ezékiel elismeri a város vezetőinek bölcsességét, amely meghaladja a legendás Dániel királyét (a 3. vers nem a prófétát, hanem a kor egy népmesei alakját említi), és amely által ügyesen kereskednek, meggazdagodnak. De gazdagságuk viszi rosszra őket (5). Gőgössé és felfuvalkodottá teszi, annak képzetével hitegeti őket, hogy istenekké lettek. De minden emberisten rossz isten. Bölcsességük megromlik, erőszakossá válnak, fényűzésüket mások kárán valósítják meg (16–17). Az ítélet célja, hogy a népek megdöbbenjenek, Tírusz királyának alávettetése rémület tárgya legyen, és visszariadjanak a bölcsesség és gazdagság rosszra való használatától, a megistenülés gőgös vágyának kísértésétől (19).

Lk 19,28–40

482. dicséret

Ezékiel könyvének idegen népek ellen mondott próféciái között négy rész célpontja Egyiptom, amely Asszíria és Babilónia felemelkedése előtt Palesztina nagy részét is a befolyása alatt tartotta. Mivel új versenytársai fokozatosan kiszorították a térségből, terjeszkedésük lelassításának érdekében a közbeeső kisebb államokat – mint például Júdát is – az új urak elleni lázadásokra ösztönözte. Így hitetik el az egyiptomiak Jójákímmal (Kr. e. 602, 2Kir 24,1) és Cidkijjával (Kr. e. 589, 2Kir 24,20), hogy velük szövetségben képesek lesznek lerázni a babiloni igát. Ezeknek következményei a babiloniak kegyetlen megtorló hadjáratai, végül a templom elpusztítása (Kr. e. 586) és a zsidóság fogságba hurcolása. Egyiptomnak ezt a hamis biztonságot nyújtó jellegét fejezi ki a Nílus mellett tömegével növő nád képével a próféta. Magasra nő, mégis törékeny. Ha valaki rátámaszkodik, nem tartja meg őt, sőt, a törött nád belefurakodik a kezébe, belevág a vállába (7). Egyiptomot azonban nemcsak Isten népének hitegetése miatt éri el a vég, hanem amiatt is, amiért mindezt teszi, és ami hataloméhségének alapja: a fáraó istennek gondolja magát (3). Bár Ezékielnél Istennel elsősorban szabadítóként találkozunk, itt a fáraó teremtői mivoltában sérti meg Istent: „Enyém a Nílus, én magam alkottam!” (9) Isten nem hagyja, hogy valaki kétségbe vonja teremtői hatalmát és a teremtett világ feletti tulajdonjogát. Amikor elfeledkezünk arról, hogy a teremtettségnek Ura és gazdája van, és ezért a magunk kezébe akarjuk venni felette az uralmat, már annak önmagában ítéletes következményei vannak, ahogyan ezt láthatjuk is a természet pusztulásában.

Lk 19,41–44

488. dicséret

Ebben a részben Ezékiel folytatja az Úr Egyiptom elleni ítéletének meghirdetését. A próféta felsorolásszerűen szól az ország főbb városai ellen, de ez több akar lenni puszta geográfiai adattárnál. Ezek a városok egyiptomi istenekről kapták a nevüket, azok kultuszhelyei, a helyiek vélekedése szerint a lakóhelyei (például Nó Théba-Ámonnak, Pí-Beszet Básztetnek). Ennek ismerete és az ítélet lefestésének képei (lsd. a nappali sötétség) visszautalnak az egyiptomi tíz csapásra és annak üzenetére: „Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az Úr.” (2Móz 12,12) Míg az előző fejezetben Egyiptomnak azért kellett bűnhődnie, mert Istent teremtői mivoltában sértegette, itt úgy kerül elő, mint a hamis istenek szolgaságába taszító hatalom, amelytől az Úr megszabadította népét, és megszabadítja újra. Ítéletet mond minden lelki hatalom felett, amely szolgaságba akarja taszítani azt az embert, aki az övé (Gal 4,3).

Lk 19,45–48

473. dicséret