BENYOMÁSOK A VASÁRNAPI ISTENTISZTELETRŐL

Különleges a rákospalota-óvárosi református templom az egyszerre neogótikus és erdélyi-népies külsejével. Megállapítom: a templom három tornya és az óratorony két fiatornya „tűhegyes”, a vasárnapi prédikáció pedig – és ez már tudósítói megjegyzésem – tűpontos… Nem kedvelem ugyan a „tűpontos” kifejezést, mert csak az a tű a pontos, amelyet jól irányítanak az emberi ujjak, de Hekli Katalin vezető lelkipásztor igehirdetésére igenis merem használni. Azt érzem ugyanis, hogy szószéki beszédét a Szentlélek irányítja.

Jézus egyik legprovokatívabb megállapítása az alapige: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, az nem lehet az én tanítványom.” Az igehirdető megvilágítja, nem az a baj, ha szeretjük a szeretteinket, hanem ha őket tesszük meg életünk és jövőnk – ingoványos – alapjának, vagyis ha elfoglalják Jézus Krisztus helyét az életünkben. Ne ember legyen a szívünk trónján ülő lény, nem ülhet ott sem a házastársunk, sem a gyermek, aki Isten ajándéka. Az imádat Istent illeti. Ha bálványozzuk akár a gyermekünket, azzal neki is ártunk: természetes és szükségszerű önállósulása után üresség marad benne utánunk. Ha a hitves a legfontosabb, talán nem is szeretjük jól, ha pedig elvétetik tőlünk, összeomlunk.

Hekli Katalin böjti prédikációjának címe tömör indítás a megszentelődésre: féligből egészen, félkészből készen. Nem lehet félvállról venni Isten szavát, amelyről a lelkész azt tartja, megmér és elítél, hogy kimentsen a halálból és a kárhozatból. – Kemény a böjt, ha meg akarjuk cselekedni az Isten akaratát, kiléptet a komfortzónánkból – állapítja meg a tágas templomtérben, ahol az összes padsor tele.

Felfogása: a böjt megtanít arra, nincs helye a keresztyén ember beállítottságában olyan vélelemnek, amely szerint Isten előtt érdemeink, kiváltságaink volnának. Följegyzem még az amilyen átlelkesült, olyan megformáltan fogalmazó lelkipásztor egy izgalmas szókapcsolatát: „önmegtagadó önátadás”. Tehát ezen az úton kell mind készebbnek lennünk a szüntelen Jézus-követésre.

Az úrvacsorára egy-két ember kivételével minden résztvevő ott marad. Fölmérem, a korfa rendben, rengeteg a sorban a fiatal. Több édesapa, édesanya ráadásul kisgyermekével járul az úrasztalához. Ezeket a kicsinyeket a felnőttek istentisztelete előtt még a gyülekezeti ház nagytermében láttam egy nagy körben, várván a gyermekek alkalmának kezdetére. Hekli Katalin mindenkinek úgy nyújtja oda az úrvacsorai kenyérdarabot, hogy közben fennhangon egy-egy Igét mond.

Az istentisztelet után megszólítom azt a fiatal hölgyet, aki még érkezésemkor helyet szorított nekem a padsor szélén, és – hogy én is énekelhessek – az énekeskönyvét közelebb csúsztatta hozzám. Pozsgay Bettina szűk másfél éve került közel Istenhez – aminek semmi hitéleti előzménye nem volt, a családban sem látott ilyen mintát.

Aki egy munkahelyi imakörre elhívta, Kiss Csilla, később ehhez a gyülekezethez egyengette az útját. Bettina tavaly ősz óta három kisközösségi alkalomnak is látogatója lett. Eljár a női bibliakörbe, a húsz és harminc közötti fiatalok Grund nevű közösségébe, sőt, a hitvédelmi önképző nevű gyülekezeti csoportba is. Úgy veszem ki, Bettina remek hívő közösséget talált, ahol hite épülhet…

HITRE, MAJD LELKI OTTHONRA TALÁLNI

– Termeink élettereink is, igyekszünk őket belakni – mondja Hekli Katalin. Például a gyülekezeti terem, ahol vele, valamint két férfi és egy női szolgálattevő testvérrel ülünk le áttekinteni Isten helyi népének ügyeit, sokféle összegyülekezés helyszíne. A Bettina által imént említett alkalmak mellett itt tartják a gyermek-istentiszteleteket, az ovisok táncházát, az ifiket, a kézműves-foglalkozást, a baba-mama kört, a férfiak bibliakörét, a bibliaórákat, a konfirmáció-előkészítőt és a missziói órát.

Kik is a beszélgetőtársaim? Porcsalmy Zoltán presbiter, építészmérnök az idősebb nemzedékhez tartozik, de csak 1985-ben kerültek feleségével ebbe a gyülekezetbe, miután ideköltöztek. Gyerekkorában sok bántás érte a családját a vallással, egyházakkal ellenséges kommunista rendszertől, ezért a szülők „behúzták a féket”, a nyilvános hitgyakorlást a nagy ünnepekre korlátozták. Így Zoltán csak 1979-től kezdett igazán érdeklődni Isten dolgai iránt, miután összetalálkozott leendő feleségével. Izabella a kezdetekkor világossá tette, hogy csak hívő férfival akar ismerkedni, ezért Zoltán fölvette a kesztyűt, beszélgetést kért Cseri Kálmán pasaréti lelkipásztortól, azt is jelezve, felnőttkonfirmációra szeretne beiratkozni. A lelkész lassított a tempón, a korosztályuknak megfelelő ificsoport felé irányítva a fiatalokat, ahol a fiú is hitre jutott.

– Rákospalotán idősebb Simonfi Sándor, vagyis Sanyi bácsi nagy, mindenkit egybeölelő szeretete és személyes odafigyelése beszippantott minket – fogalmazza meg beilleszkedésük gyors sikerének okát Zoltán. Sanyi bácsi 1972-től 1995-ig állt a rákospalota-óvárosi gyülekezet élén. Őt fia, ifjabb Simonfi Sándor követte, aki esperes is lett.

Az 1974-es születésű Fábián János, ellentétben Porcsalmy Zoltánnal, „őspalotai”. De nála is gyerekkori meghatározottság volt, hogy családjának egyfajta visszafojtottsággal kellett gyakorolnia a hitét. Csak nővére konfirmációjától kezdve lett kapcsolata a helyi egyházzal, istentiszteletre még jó ideig nem járt. – Sanyi bácsi pingpongozós felénk fordulása, felesége, Emi néni süteményekben is kifejeződő szeretete templomközelben tartott minket valamennyire… Mígnem azután a gyülekezet balatonszemesi táborhelyén, egy ifjúsági elvonulás végén, a morzsaszedegetés alkalmával Sanyi bácsi azt kérte, hogy aki úgy érzi, megérett a szívében a Jézus melletti döntés, álljon fel, és vallja meg ezt a kör közepén. Barátommal „kilökdöstük” egymást, mert valóban megszólítva éreztük magunkat. Igazán akkortól lettem templomba járó fiatal, és igazán akkor kezdtem Istenhez és a gyülekezethez tartozónak vallani magamat.