Lelkészcsaládból származik, Hertelendyfalván nőtt fel, a teológiát Sárospatakon végezte, jelenleg – elsősorban – Maradékon szolgál. Meg sem fordult a fejében, hogy nem tér haza a Délvidékre?

Már a teológiára jelentkezésem előtt szilárd elhatározásként élt bennem, hogy vissza fogok jönni. Bácskában, Szabadkán, tömbmagyarságban születtem. Édesapámat az akkori püspök, Hodosy Imre kérte fel szolgálatra, eredetileg közgazdász volt, nem akart lelkészként dolgozni, de igent mondott. Ötéves voltam, amikor elköltöztünk a Bánátba, Hertelendyfalvára, amely már szórványvidék, most pedig a Szerémségben, Maradékon szolgálok. Azért tudtam, hogy hazatérek majd Patakról, mert mindig is szívügyem volt a szórványmagyarság és -reformátusság. Csete-Szemesi István püspök ajánlotta Maradékot, amikor a teológia elvégzése után a szolgálati lehetőségeimről kérdeztem. Úgy voltam vele, ha Isten engem ide küld, akkor nekem feladatom van itt.

Maradékot már többször nevezte a szórvány szórványának. Miért?

Mert mi hatványozottan szórványban élünk. 2012-ben ideérkezve azzal szembesültem, hogy a magyart töredezetten vagy egyáltalán nem beszélve nőnek fel gyermekek. Még az én nyelvtudásomat is próbára tette, amikor a konfirmandusoknak szerbül kellett magyaráznom a Heidelbergi Kátét. Ekkor jöttem rá, hogy valamit sürgősen tennem kell. De a folyamat nem ma kezdődött: 1978 óta nincs magyar nyelvű oktatás a Szerémségben, pedig a II. világháború után még huszonkét magyar nyelvű iskola működött itt, a nyolcvanas évekre már egy sem.

Magyarság még van, de a Szerémségben csak a lakosság egy százalékát adja. Maradékon él a legtöbb, de ez a szám is csak a falu negyede, közülük négyből három katolikus. Ezért vannak a reformátusok is szórványban, mégis ez a száz-egynéhány kálvinista jelenti a magyarság gerincét, mert a katolikus templomokban horvátul miséznek, ugyanis horvát ajkú plébánosok szolgálnak itt. Nem véletlenül működik a magyar kultúregyesület az egyházközségünk udvarán.

Szolgálatba állása óta küzd a magyarság és a magyar nyelv megmaradásáért. Látszik-e valami eredmény?

Tizenkét éve indítottunk óvodát a faluban, a helyzetet jól szemlélteti, hogy a hozzánk kerülő gyermekek – nemcsak reformátusok, hanem római katolikusok és ortodoxok is – hetven-nyolcvan százaléka nem beszél magyarul. Tőlünk várják a szülők, hogy megtanítsuk őket. Tesszük is, a keresztyén szellemű nevelés részeként. Az óvoda alapításának évében indult el az iskolabuszprogramunk a Magyar Nemzeti Tanács jóvoltából, az újvidéki magyar nyelvű intézménybe visszük a helyi gyermekeket. 2015 óta már csak a felsősöket, mert azóta összevont alsó tagozatban tanulhatnak helyben a maradékiak. Eredménynek nevezhetem az egyházközségünk újvidéki kollégiumát is, ahol jó körülmények között lakhatnak a diákok, ha ottani középiskolát választanak. Szép példa az óvodánk egyik óvónője, aki hetedikes volt, amikor elindult az iskolabuszprogram, így ő magyarul végezte a középiskolát is, most pedig nálunk dolgozik.

Van olyan bibliai Ige, amely különösen közel áll önhöz?

Gyülekezetünk a Jeremiás siralmaiból választott vezérigét, amelyet én is magaménak érzek: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!” Szórványban nőttem fel, a szórványok szórványában vagyok lelkész, ahol ezt nap mint nap átéljük: megtart bennünket az Úr, még mindig itt vagyunk, még vannak keresztelők, konfirmációk, sok a háromgyermekes család. Élteti bennünk Isten a megmaradás reményét, és ez nagy kegyelem számunkra.

Néha traktoron ülve is látni önt Maradékon. Földműveléssel is foglalkozik?

Már édesapám is művelte a földet, otthonról hozom. Van kétszer fél hold földje az egyházközségnek, ez a lelkésznek jár, mi pedig a családdal megműveljük. Van egy kis konyhakertünk is a parókián, és néhány jószágunk: öt tyúk, egy kakas és két kecske. Ha kimegyek a kertbe vagy az állatokhoz, nekem az a kikapcsolódás.