... olvasmány volt lapunkban Bella Violetta Kockázat című cikke pár héttel ezelőtt (február 16.), amelyben reflektált a Református megújulás című konferencián felvetett témákra. Vitára hívogató írás, amelyben a nyilvánosság kérdéséről és ahhoz való viszonyunkról írt. Ez a téma azon a januári konferencián is megmozgatta a jelenlévőket, eltérő érzelmekkel tetszés- és nemtetszés-nyilvánítással jelezték, mennyire nem értünk egyet ebben. Csűrös András lelkipásztor hozta fel akkor, arról szólva, hogy szerinte a protestantizmus története a kilencvenöt tételtől kezdve mindig a nyilvánosság előtt zajlott. Valóban bűn-e, ha ,kibeszélünk" tette föl a kérdést, értve ezen azt, hogy az egyházról és bajairól a nyilvánosság előtt beszélünk.

Érvként a család képét hozta: úgy élünk, mint egy nagy család a társadalomban, miért ne beszélnénk meg a problémáinkat, az anyaszentegyház dolgait. Elfogadva a hasonlatot az egyházra mint családra, arra utaltam, hogy éppen a családi problémák esetén, amikor baj van a gyerekemmel vagy anyámmal, nem a szomszédba megyek elpanaszolni, sőt lejáratni őt, hogy milyen lehetetlen és miket követett el, hanem családon belül akarom megbeszélni vele, és megoldást találni a helyzetre.

Ha összehasonlítjuk, látjuk, nem lehet azonosítani a két történelmi helyzetet. A reformáció korában mindenki Isten-hívő volt, csak az egyházhoz fűződő viszonyuk volt eltérő az embereknek. Nem volt a kezükben a Szentírás, kevesen vizsgálhatták és értelmezhették önállóan a krisztusi tanítást és az abból fakadó keresztyén élet mibenlétét. Akkor a reformáció a bűn, a bűnbocsánat és az üdvösség útját kereste és tárta a nyilvánosság elé a rengeteg visszaéléssel szemben.

Ma azonban nem magától értetődő az Istenbe vetett hit a társadalomban. Sokan – a legtöbben – közömbösek, mások pedig vetélytársnak látják az egyházakat a piaci versenyben, fölöslegesnek, károsnak vélik a templomok és egyházi intézmények anyagi támogatását téves hírek vagy negatív tapasztalataik alapján. Igen, a kommunista rendszer egyházellenes tanain felnőtt nemzedék egészen más szemmel néz a keresztyénségre is. Fent nevezett cikkben azt olvastuk, hogy a generációs különbségek az okai a nyilvánosságellenességnek. Tudniillik a kommunista rendszerben felnőtt korosztály „látott és tapasztalt üldözést, hátratételt – mint írja –, jobban félnek a világ elé tárni az egyház belső zűrjeit”. A mai technikai lehetőségeinkkel robbanásszerűen elárasztható a közvélemény jó és rossz hírrel. Azt is tudjuk, hogy a hibák, a bajok és botrányok nagyobb érdeklődésre számíthatnak, a jó hír nem szenzáció.