Ez a közösségeink érdeke is, hiszen egyre nagyobb az egyetértés abban, hogy az igazi férfiak eltünedezőben vannak a társadalomból és az egyházból egyaránt. A nagyvárosi Starbucks-keresztyénség, a Beatles-teológia és az összes Disneyland-gyülekezet – ahogyan a szerző fogalmaz – nélkülözi az egyházban ősidők óta meglévő férfiprincípiumokat, mint amilyen az erő, a produktivitás, az ügyesség és a célorientáltság. Ugyanez igaz azokra a „kaszárnyagyülekezetekre” is, ahol (gyenge) férfiak megsértett férfiasságukat palástolva kiélik felgyülemlett frusztrációjukat.

Négygyermekes édesapaként a szerző magasra teszi a lécet, és leszámol a macsókultusszal, a férfiasságukat státuszszimbólumokkal bizonygatókkal. A családot zenekarhoz, sportcsapathoz hasonló hierarchikus rendszerként szemléli, amelynek működéséért elsősorban annak feje felelős. A férfitársadalom nikodémusi dilemmája, hogy egy férfinak az anyja után atyjától is világra kell jönnie. Amikor az apa elismerése, támogatása elmarad, sokan családapaként kényszerülnek elakadt fiúi lélekrészük küzdelmeit megharcolni.

A férfitársadalomba való beavatás hogyanjának kérdése megválaszolásra vár számos magyar életében ma is, mert az apák nincsenek jelen, vagy ha mégis, elmarad az a lelki odafordulás, amely átörökíthetné a megszerzett tapasztalatokat és az ősöktől kapott értékeket, szilárd identitást. E gyökerek nélkül pedig szárnyalni sem lehet. Így marad el az az érintés, a büszkeséget, bizalmat és jóváhagyást kifejező, áldást örökítő pillantás, útra és harcba bocsátó szimbolikus mozdulat – az ószövetségi atyai áldás, mint amilyet a Fiú is kap mennyei Atyjától megkeresztelkedésekor és megdicsőülésekor.