„Április 4-ről szóljon az ének” – általános iskolás koromban kötelező énekként szerepelt minden tavasszal, akárcsak a Szovjetunió himnusza és a munkásmozgalmi dalok. A szovjet csapatok 1945- ben e napon szabadították fel hazánkat a náci német elnyomás alól. Azóta számos történész vitatja a dátum valósságát, amely Zsukov marsall Sztálinnak tett jelentéséből került a tankönyvekbe. De egyébként is fontosabbak az események és folyamatok, amelyek megelőzték és követték, s amelyek a keresztyén emlékezőt mély elgondolkodásra, gyászra és Istenhez kiáltásra indítják.

1944. március 19-én a német hadsereg megszállta Magyarországot. Az állam szuverenitása megszűnt. A közigazgatás felett a Gestapo vette át a felügyeletet. A németbarát Sztójay-kormány minden alkotmányos alapelvet felrúgva haláltáborokba küldte a magyar zsidóság szinte egészét. A németellenes politikusok (a kormánypártiak is) bujkálni kényszerültek.

Augusztus végétől az országhatárokhoz érő szovjet túlerővel szemben védekezett a honvédség és a német csapatok. A Vörös Hadseregnek hét és fél hónap véres háború árán sikerült megszállnia hazánkat. A rengeteg halott és eltűnt ember rettenetes sebet ütött népünk testén. A romok között ocsúdókat a gyász mellett sújtotta az éhezés, a betegségek, a megszálló szovjet és román katonák zabrálásai. Azonban megkezdték az újjáépítést.

A templomokban az elsők között raktak rendet, hogy istentiszteleteken gyászolják el az elveszetteket, és hálát adjanak a harcokból való megmenekülésért. A lelkipásztorok imádsága szólt azért is, hogy legyen erejük elhordozni azokat a szenvedéseket, amelyek még várnak rájuk.