Hallom, amint az egyik ismerősöm a barátját vigasztalja telefonon, aki rossz híreket kapott az egészségi állapotáról, és most a jövőn, a hogyan továbbon aggódik. A jókedvű, magabiztos emberre hirtelen rátelepedett a félelem. Bármerre fordulok, rengeteg bizonytalanságot látni. És még több szájhőst, aki amíg teheti, nagyotmondással palástolja félelmét és szorongását. Amikor még jól ment dolga, lomtalanított: sietve megvált a hittől, mint fölös holmitól, amely csak foglalja a helyet.

Mert ugyan minek az? Itt az új telefon, majd az megmondja a tutit! A Facebookon meg posztolunk egy csípőset. Nincs határ, mindenhez értünk! Ezzel az „enyém a világ” és a „senki sem érdekel” gondolkodással jól elvan a mai ember. Amíg jól van. Azután, mint egy rozsdás csap csepegése, rossz hírek, betegségek és tragédiák szállingóznak az életébe.

A világ átalakul, forrong, miközben a lelkében egyre csak gyűlik a békétlenség, a szorongás és a fájdalom. De még mindig túlkiabálja mindezt. Már csak megszokásból. De már maga sem hiszi el, amit mond. Lelki beteggé vált. Nyugtatók, altatók kézügyben. Egyre többször a pohár fenekén keresztül szemléli a világot. De még mindig hisz önmagában. Majd az első laboreredmény ezt is elveszi tőle. Az orvos szigorú, számonkérő tekintettel fogadja, és másodpercek alatt szétzúzza a lelkében gondosan felépített Bábel tornyát. Forog vele a világ. Eddig úgy volt vele, ez mindig csak másokkal történhet meg, de ő, a megmondóember, túlél mindent. Évek óta először kérdezi az Istent: „Miért?!” Minden összetörik benne. Tudja, hogy ami eddig volt, annak vége. Ha élni akar, változtatnia kell, újratervezésre van szüksége. Új szemlélet, új életmód – vagy a betegágy.

Sokszor az élet féltése, egy diagnózis állít meg Damaszkuszba menet. Elönt a félelem, ami segít magunkba szállni, átgondolni a dolgainkat. Hogy honnan hová tartunk. Segít dönteni, lerombolni az életünket uraló bálványainkat. Segít megállni a kárhozat útján, talán éppen a „megtérsz vagy meghalsz” tábla előtt. Amelyen túl már csak a szakadék vár. Egyre több bizonytalan ember szólít meg. Mondják, sorolják a bajok, nyomorúságok, tragédiák híreit. A másokét.

De közben a szemükben ül a félelem. Mert mi lesz, ha majd ők is?! Közülük sokan olyan messzire futottak Istentől, hogy már azt is kinevették néhány éve, ha istentiszteletre hívtuk őket. Elnéző mosolyt, legyintést, magabiztos érvelést kaptunk ilyenkor válaszként. Az első nagy változás, hogy ma már nem nevetnek. Szavaikból, élethelyzetükből ítélve most tartanak valahol a megtorpanás és a magukba szállás stációja között. Még nyitva a kegyelem ajtaja a hazaindulónak, aki egy-egy életesemény folytán rádöbben: „Minden Egész eltörött…” (Ady). És talán az is felrémlik majd a lelkében, hogy az Atya szereti, megbocsát és visszavárja őt.