Vártuk Jézus feltámadásának ünnepét, és vágyunk az alvó egyház felébredésére, feltámadására a halálból (Ef 5,14). A böjtben népünkért az Úr elé járulva sokféleképp kerestük Isten akaratát. „Ugyan mit követtem el? Hiszen csak beszélgetek!” – védte magát a fiatal Dávid bátyja bántalmazó szavaival szemben (1Sám 17,29). Talán idézed is egyetértően a slágert: „a gondolat még tettet nem jelent.” És valóban, ha gondolok valamire, még nem jelenti azt, hogy meg is teszem. Ugyanakkor az Úr Jézus a Tízparancsolat kibontásakor azt mondta, ítéletet érdemel, aki haragszik a másikra, aki pedig azt mondja rá: ostoba vagy bolond, az méltó a gyehenna tüzére, a kárhozatra (Mt 5,20–22).

Dávidot nagyon is érdekelte, mi lesz a gyalázkodó Góliát legyőzőjének jutalma, azért kérdezte erről az egyik katonát a másik után (1Sám 17,25). Azaz nem puszta beszéd ez, amely elszáll, mert az tükröződött a szavaiban, ami betöltötte szívét. Megértjük, hogy a sok fájdalom, semmibevétel, hogy az apja számára ő nem egy fiú, csupán szolga a juhok mellett, mind táplálta a vágyát, hogy ,Valakivé" legyen, akire felnéznek, aki gazdag — és mennyire vonzotta sebzett szívét, hogy a király vejévé válhat!

Jó, jó, mondod, de Isten segítségével győzte le Góliátot — tehát Isten igazolta őt, bármilyen volt is a szíve! Van benne igazság. Megszabadította a népét az ellenségtől, de a saját szívében levő nagyravágyástól, megvető gondolatoktól, megszégyenítő indulatoktól, önző céljaitól nem szabadult meg. És ezeket akárhogyan csűrjük-csavarjuk akár Dávid életében, akár a sajátunkban, magyarázataink mindig elcsúsznak , az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát" valóságán (Jak 1,20).