Akkoriban a kisgyermekek is dolgoztak, én is kapáltam a katolikus temetővel szembeni, harminchárom soros Csücsökföldünkön, ha holtfáradtan is, a magas kukoricát. Egyszer aratáskor a pilisi hegyek felől ránk zúduló jeges viharban édesanyám ránk terítve felső szoknyáját védelmezett minket imádkozva, hogy se nekünk, se a learatott gabonának ne legyen kára. Nem is lett! Az innen alig egy kilométerre fekvő Vízkelő-tóban vetette atyuskám a házhoz szükséges vályogot (megőriztem belőle pár darabot). Egyszer itt menekültem be a viharos eső elől osztálytársamék házába. Egy gömbvillám kétszer körbefutott a szobákon, s nekünk nem esett bántódásunk.

Íme, a harmadik megmenekítésem… Tudni lehet, mely szántók, rétek voltak Buda eleste után az akkori budai pasák – Szerem, Merdzsán – birtokai. Az akkor még végtelen erdőben 1485 körül Mátyás király, később „Ferencz Jóska”, majd Horthy kormányzó vadászott, és amelyen keresztül vezetett a nevezetes zsiványút. Erre található az első, a főváros vízellátását szolgáló csápos kút, amelynek kiásásában édesapám is részt vett.

A falu csordája nyolc-tíz sor járást taposott ki a hosszú domboldal igricés (leveles, tüskés növény) mezején. A háború előtt innen szállították a homokot az e célra épített kisvasúton a Dunakeszivel átellenben várakozó uszályokba a fővárosi építkezésekhez.

Személyes és elbeszélt emlékek kötnek ide: a helyi kommunisták parancsára a dombról kellett éjszaka figyelnünk a learatott határt, nehogy – amint mondták – az imperialisták fölgyújtsák a termést. Megettek a szúnyogok. Nagybátyám cigarettafüsttel védekezett, s nekem is adott, de az első slukk után örökre megváltam tőle. A szentendrei cigányok pedig ide jártak ürgét önteni, az itatókútból merítve vizet. És itt fulladt a Dunába a falu Gál nevezetű bírája lovastól, szekerestől – valamikor…