Az emberiség története azt igazolja, fáradhatatlan a törekvésünk arra, hogy ugyanazt könnyebben érjük el, szerezzük meg. A technikai fejlődés szép példái igazolják ezt. Egyenesen Isten ajándékának tarthatjuk a tőle kapott okosság, leleményesség eredményeit. Mennyivel könnyebb ma a termőföldeken gazdálkodni! Az egészségügyben gyógyítani, az oktatásban tanítani! Nem ezek ellen a „könnyítések” ellen hív küzdelemre Salamon bölcs mondása, hanem az a bennünk meghúzódó indulat kerül nagyító alá, amikor igaztalanul – mások kihasználásával, értelmi vagy jogi helyzetének, testi adottságainak hátrányaiból magunknak előnyt kovácsolva – jutunk könnyen vagyonhoz. Nem egyenes úton, nem a becsületesség megvilágításában, hanem összekacsintásokkal, háttéralkukkal és egyben méltatlanul. A javakhoz különleges méltóság kell. A könnyen szerzett tulajdon nélkülözi a nemes indulatot, könnyelművé tesz, és nem ad igazi gyarapodást. Legfeljebb felhalmozódással jár együtt, de nem adja meg a test-lélek egyensúlyának nyugalmát. És beteljesedik a bölcs mondás: a könnyen szerzett vagyon elfogy.

2Kor 11,16–33

46. zsoltár

Mi választunk útitársakat, zarándoktársakat, barátokat, vagy ők választanak bennünket? Ez itt igazán nem is kérdés. A kérdés az, kikkel haladunk az úton. Életünk milyen közegben, társaságban zajlik. Lehetünk ezekbe bekéredzkedők vagy a másoktól kapott hívás alapján befogadottak. A jelenlétünk nem mentesít a következményektől. A bölcsek közösségének minősége bölccsé tesz, vagyis A példabeszédek könyve egészének szemlélete szerint istenfélelemre vezet, és abban megtart. Vagy ettől elkülönülve – más érték- és mértékrend szerint haladva, a sokat ígérő, olykor tetszetős megjelenésű, hangzatos ostobák társaságában – megy végbe a romlásunk. Szükségünk van olyan közösségre, ahol társainkkal együtt az élet útján haladhatunk, ahol a figyelmeztető szavaknak, bátorításnak, egymásra való felelősségteljes figyelésnek helye van. Ne feledjük: a társaság, amelyben vagyunk, áthatja életünket, hatást kap jelenlétünk által. Bölccsé válni bölcsek társaságában lehet. A keresztyén ember nem nélkülözheti a keresztyének társaságát.

2Kor 12,1–10

474. dicséret

Az istenfélelem kettős következményéről van itt szó. Egyfelől erős oltalmat jelent annak, aki ebben él. Biztonságban tudja magát. Elrendezett élete van. Emellett azonban a következő nemzedék számára is előkészített biztosítékról van itt szó. A magam istenfélelme tehát nemcsak az én javamra szolgál, hanem a sok igyekezettel, olykor aggodalommal féltegetett gyermekeink számára is olyan felbecsülhetetlen örökség, amely tőlünk érkezhet hozzájuk. Istenfélelmünk kiváltságos hagyaték. Halálunk után is érvényes erőtér, amelyben utódaink oltalmat találnak. Ha éltünk Jézus hívásával – „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28) –, akkor ennek a lehetősége nyitott ajtóként ott lesz gyermekeink, unokáink számára is. A számunkra biztos menedékként szolgáló istenfélelem nem veszíti el lényegét az utánunk következő nemzedékek idején sem. Tehát utódaink menedéke máris formálódik az általunk gyakorolt, megbízhatóan látható hívő életünk által. Nagy reménysége van hát az istenfélő embernek saját biztonsága és a következő nemzedék életére nézve is.

2Kor 12,11–21

468. dicséret

Nem is a mennyiségi kérdés a lényeges, hanem a mindent meghatározó istenfélelem, amely képesít arra, hogy a kevésnek mondott többet érjen az ő felügyelete alatt, mint nélküle a szemnek ígéretes javak: a sok. Az Úr Jézus nem alaptalanul figyelmezteti tanítványait arra, hogy ne aggodalmaskodjanak mennyiségi kérdésben a megélhetés területén, hiszen Isten jelenlétében mindazzal lehet és kell számolni, ami az övé. Nem szükséges tehát elköteleződni a sok vagy a kevés mellett: Isten jelenlétében kell elkötelezetté válni. Az, hogy a kevés elég-e, vagy a sok valóban nyugtalanságot okozó sok – sokk – lesz, azt valójában az dönti el, egyedül állunk-e szemben mindezzel, vagy az Úr biztonságot adó jelenlétében. Vele nem kell félni a mennyiségi tételektől, mert az ő és a mi együttes jelenlétünk a meghatározó. Így fő feladatunk nem a sok elérése vagy az attól való feltétlen tartózkodás – ez álmatlansággal jár és bonyodalmakat okoz. A lényeg az, hogy elérjük, ami a szív nyugalmát megadja: elég.

2Kor 13,1–10

295. dicséret

A megfelelő magatartásformára, az embertársi és az Istenhez való viszonyulásra fontos figyelnünk. Ezek alapjában határozzák meg mindennapjaink minőségét. Lényeges azonban a megfelelő időzítés. Nem elég minőségi szavakat formálni, hanem tartalmában ellenőrzött beszédet kell mondani. Jó szándékú cselekedetekre elhatározni magunkat. Mert ha ezek elhamarkodottan kerülnek napvilágra, értetlenségbe ütköznek. Ha pedig halogatással, akkor kárvallottságot hoznak. Ilyenkor ugyanis azt látjuk, hogy az elhalasztott, egyébként gyógyító, előrevivő szó nem érte el a hatását, mert elkésett. Ma gondoljunk arra, hogy a testté lett Ige, Isten üzenete, ő maga – idejében érkezett. Ahogy a Biblia mondja: „az idők teljességében” (Gal 4,4) jött el. Annyira pontosan, hogy hozzá mérjük földi időszámításunkat is. Életünk különböző eseményeit is így kell szemlélnünk! Az Úr szava kellő időben érkezik, az ilyen kijelentés mindig javunkra van. Erre nézve érdemes átgondolni a szavainkat, azok időzítését, mert ez meghatározó jelentőségű. Elhamarkodott, indulatos beszédünk kárt okoz, megfontolt időben mondott szavaink ellenben áldást hoznak másoknak és nekünk is.

2Kor 13,11–13

844. dicséret

Sietős életünkben az azonnali követelések idejében forog a világ. Hamar juthatunk kölcsönhöz, gyorséttermekbe mehetünk, a versenyképes, mielőbbi ügyintézés feldobja a napjainkat. Itt pedig egy megfontolt, bölcs tanács: bízd az Úrra a dolgaidat! Mielőtt kimondanám, elmennék, megkérdezném, elrendelném, elintézném, azt megelőzően Istenhez viszem. Bízom benne, ügyeim elé kerülve javamra teljesülnek, vagy éppen megsemmisülnek. Istenre hagyatkozni naponként – vagy naponta többször is – sohasem kerülőút, hanem a biztos, eredményes élet feltétele. Nem is időveszteség, mert miközben odaviszünk mindent az Úr elé, megfontoltabbakká leszünk, és olyan biztonságtudatot nyerünk, amely javunkat szolgálja. Rábízni magunkat azt jelenti: belátjuk azt, hogy bármelyik ügyünk akadályokba ütközhet, igyekvésünk kudarcba fulladhat, de a neki átadottak javunkra teljesülnek. A minőségi élet szép lehetősége ez. Bízni benne, és engedni érvényesülni a megváltó Jézus Krisztus szavait: „Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra?” (Mt 6,31) „Bízd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek szándékaid.” (3)

Gal 1,1–9

658. dicséret

Emberi kapcsolatainkban változások állhatnak be. Olykor megromlanak ígéretes viszonyulások, más esetben pedig – legnagyobb csodálkozásunkra – életünket örvendeztető új kapcsolatok alakulnak, vagy a régiek elmélyülnek. Ma olyan fokozatváltást ad elénk a példabeszédek írója, amelynek a közegére kell figyelnünk: ez a nyomorúság. A sokat kerülgetett próbatétel. Az a nehéz élethelyzet, körülmény, amelyet kedvezőtlennek tartunk, mégis a kapcsolat elmélyülésének, tisztulásának a közege lehet. Egymást észrevenni, a másik mellé odaállni, egymás mellett áldozatvállalások árán is megmaradni az, ami barátból testvérré formál. A testvéri viszony pedig magasrendű kapcsolat. Azok élik és élvezik, akik együtt lehetnek a nehézségekben, együtt élik át az Úr erőközvetítését a próbákban, közösen élvezik az ő szabadítását. Keresztyén testvérnek lenni: minőségi kapcsolat. Ezen a napon Debrecenben református testvérek találkozója van. Azok örülhetnek egymásnak, akik próbákat álltak ki együtt, tudtak egymás küzdelmeiről, és közösen részt vállaltak egymás teherhordozásában is. Barátokból testvérekké lettek Jézus Krisztus megigazítást adó szenvedése által. Testvérnek lenni többet jelent barátkozásnál. És azt is: odafigyelünk az eligazító szóra, az egységes Magyar Református Egyház 2009-ben történt megalakulásakor elhangzott Igére: „Ne civakodjatok az úton!” (1Móz 45,24)

Gal 1,10–24

228. dicséret