A vezető nem csak másokat vezet – maga is úton van. És bár mindannyiunk életében vannak lelki töréspontok, az elöljáró belső fejlődése gyakran mások szeme előtt zajlik: a növekedését, a mélypontjait és a talpra állását is sokan figyelik. Isten időnként bevezet bennünket krízishelyzetekbe, de ugyanúgy ki is hoz belőlük – és ezekben a folyamatokban formálja igazán a közösségért felelős ember személyiségét és hitét. Kívülről nézve úgy látom, hogy a Kárpátalján eltöltött két hónap ilyen sorsfordító állomás lehetett az életében. Mit jelentett ez a szolgálat – különösen a lelki útja szempontjából?

A szolgálat, sőt már annak lehetősége is Isten ajándéka. Nemcsak a bűnbocsánat és a megtérés adatik kegyelemből, hanem az egész életünk. Ehhez hozzátartozik az a felelősség, ha egy közösség van ránk bízva – emberek, akiknek az életére hatással lehetünk. Mostanában Pál apostol második korinthusi levelét olvassuk, különös mélységgel tárul fel benne, ahogyan egyszerre kap és ad erőt annak a közösségnek, amelyet – emberi szemmel nézve – ő maga alapított. Vigaszt merít abból, ami ott történik, és közben bátorít másokat azzal a kegyelmi ajándékkal, amelyet Istentől kapott. A kárpátaljai szolgálatban ezt a kegyelmet tapasztaltam meg: mindazok után, amik az elmúlt évben Magyarországon – a személyem körül és az egyházunkban – történtek, helyet, bátorítást kaptam egy élő közösségben. Olyan magyar keresztyén világban élhettem, több tízezer emberrel együtt, akik éhesek az Igére – arra az Igére is, amelyet rajtam keresztül hallhattak. Szeretettel és magától értetődő természetességgel tekintettek rám tanítójukként. Zán Fábián Sándor püspökkel testvéri közösségben lehettem mint olyan elöljáró, akinek nincs adminisztratív vagy hatalmi jogköre a közösség fölött.

Éppen ezért a lelkészek bizonyos szempontból őszintébben megnyíltak előttem életük kérdéseivel, mint olykor a saját egyházkerületünkben. Hiszen egy püspök és egy lelkész között ott a kockázat: ha a lelkész elmond neki valamit, abból kiindulva akár intézkedhet vagy döntést is hozhat. Ez az elmúlt évben itthon különösen is megterhelt. Éreztem – és ezt nem tudom másként megfogalmazni –, hogy jelen van a hatalmi tényező, az alá- és fölérendeltség belső feszültsége, a külső hatalmi jellegű ráhatásokról már nem is beszélve. De kárpátaljai utam során kizárólag azzal a szándékkal és felelősséggel szolgálhattam, hogy az ott élőknek valóban áldássá váljon mindaz, amit mondok és képviselek. Ez lelkileg és szellemileg megterhelt, ugyanakkor gyógyítóan hatott. Intenzíven kellett foglalkoznom az Igével, hogy valódi lelki táplálékot adhassak annak a hatvan-nyolcvan embernek, akik között például Csongorban, a szenvedélybetegeket gyógyító központban egy teljes napon át jelen lehettem. Csak azt tudjuk ugyanis hitelesen és erővel továbbadni, akár a szószékről, akár egy beszélgetőkörben, amit önmagunkra nézve is érvényesnek tartunk, elfogadunk és átéltünk.