Egyszer, még gimnazistakoromban Hollandiában jártam a szüleimmel. Vendéglátóink szorgalmasan megmutattak nekünk minden szépet és jót, így jutottunk el egy kisvárosban a szigorúnak nevezett református egyház egyik gyülekezetébe is egy vasárnapi istentiszteletre. Szigorúságnak első látásra semmi nyomát nem láttam, nyár közepén a gyülekezet úgy virított a gótikus templomtérben, mint egy virágos rét. Visszafogott, de színes ruhában, a lányok, asszonyok diszkréten elegáns kalapokban, halkan és derűsen csevegve várták az istentisztelet kezdetét.

A templomtér számomra nagyon szokatlan volt, a szószék ugyanis a hossz- és kereszthajó találkozásánál középen állt, „fedetlen fejjel”, vagyis korona nélkül, a padok elrendezése pedig kicsit kaotikus képet mutatott, mert nem egyöntetűen a szószék felé néztek, hanem szinte „halszálkás” elrendezésben hol erre, hol arra, és kis „ösvények” voltak közöttük. Így az emberek egyszerre láthatták a prédikáló lelkészt és egymást is. Ennek jelentőségét csak akkor értettem meg, amikor a lelkész fellépett a szószékre. A gyülekezet tagjai egyszerre hallgattak el, félbeharapva az épp kimondott szót, s egy emberként állt fel mindenki. Itt mindenki mindenkit lát. Ahogy a házak ablakain nincs függöny, úgy itt sincs egy hát vagy oszlop, amely mögé el lehet bújni. A liturgia során mindig minden egyszerre, szinte varázsütésre történt, a lelkésznek nem kellett „vezényelni”, az énekek orgona nélkül is csodásan, ritmikusan zengtek. Ahogy azonban a prédikációhoz értünk, az események meglepő fordulatot vettek.